Aki elhiszi, hogy nagy ügyet szolgál, annak onnantól minden szabad. Nem feltétlenül azért, mert szörnyeteg, hanem mert kapott egy mondatot, ami minden nap felmenti.
Két dolgot lehet olcsóbbá tenni az emberben.
A belátás árát: hogy ne kerüljön semmibe kimondani egy igazat, felismerni egy hibát, szembenézni önmagunkkal. Aki ezt teszi, felszabadít.
A felmentés árát: hogy ne kerüljön semmibe megtenni egy rosszat, ha mögé odatesszük a „nagy ügyet". Aki ezt teszi, felfegyverez.
Ugyanaz a mozdulat. Csak az számít, melyiket teszed olcsóbbá: a tényt vagy a tettet. A felmentés ugyanis sosem bírja a közelséget. Absztrakcióból él. Csoportokból, táborokból, „ezekből" és „azokból". Mert egy kategóriát könnyebb elítélni, mint egy embert. Egy címkét könnyebb gyűlölni, mint egy arcot.
Ezért az ellenszere is mindig ugyanaz. Egy név. Egy szám. Egy arc. Egy megizzadt homlok. A nagy, világmegváltó elméletek akkor kezdenek összeomlani, amikor a statisztikából előlép egy hús-vér ember. Amikor az „ők" mögött egyszer csak ott áll valaki.
És mielőtt bárki elégedetten bólintana: „igen, a másik oldal pontosan ilyen" – ez nem oldalfüggő. Ez emberi természet.
Aki ezt a torzítást mindig csak a másik oldalon veszi észre, az éppen most kapta meg a saját felmentését.
Mert a legveszélyesebb nem az, amikor valaki tudja, hogy rosszat tesz, hanem amikor már elhitte, hogy a rossz nem rossz, ha ő egy nagyobb jót szolgál.
A kérdés ezért nem az, kinek van igaza, hanem az, hogy mit engedsz meg magadnak, ha igazad van.
