A nárcizmus anatómiája: Miért nem kér bocsánatot Magyar Péter az adatbotrányért?
Amikor azt hittük, a 200 ezres adatvédelmi katasztrófa már nem lehet kínosabb, Magyar Péter előállt egy magyarázattal, ami a paranoia, a pofátlanság és a kétségbeesett figyelemelterelés lenyűgöző esettanulmánya. Bocsánatkérés helyett jött az „Orbán elvtárs” és a kormány elleni vád. Mai pszichológiai gyorselemzésünk a józan ész alapján dekonstruálja ezt az arrogáns és teljesen komolytalan felelősséghárítási kísérletet.
Az, hogy a Tisza Párt adatvédelmi rendszere csődöt mondott, önmagában az alkalmatlanság bizonyítéka. Azonban az, ahogyan a párt elnöke, Magyar Péter erre a katasztrófára reagált, már nem politikai, hanem mély jellembeli és pszichológiai problémákat vet fel.
A posztja, amelyben „miniszterelnök elvtársat” kiált, és a kormányt vádolja a hackeléssel, nem egy higgadt cáfolat. Ez egy klasszikus nárcisztikus pánikreakció, amelynek minden eleme tankönyvbe illő.
1. A totális empátiahiány: hol van a 200 ezer áldozat?
A józan ész és az alapvető emberi erkölcs azt diktálná, hogy egy vezető, akinek a hibájából 200 ezer támogatója került veszélybe, az első mondatában alázattal bocsánatot kér. A másodikban pedig azonnali segítséget nyújt (pl. figyelmezteti őket a veszélyekre, útmutatót ad az adathalászat ellen). Vajon most hogy érzi magát az a 200 000 ember, akinek a személyes adatait már Ukrajnában kezelik, és bárki megnézheti a neten?
És mit tesz ehhez képest Magyar Péter? A hosszú, dühös posztjában egyetlen betűt sem pazarol a 200 ezer károsultra.
A poszt 100%-ban róla szól: őt támadják, őrá fogják, ő a fontos. A 200 ezer ember, akitől az adataikat kérte, majd azok rábízták azt, számára nem létezik. Nem áldozatok, akiket meg kell védeni, csupán járulékos veszteség a saját egóharcában. Ez a totális empátiahiány nem politikai stílus, ez jellemhiba. Aki ennyire semmibe veszi a saját híveit, az az ország többi polgárával mit tenne?
2. A paranoiás felelősséghárítás: „mindenki hibás, csak én nem”
A nárcisztikus személyiség képtelen a kudarc elviselésére vagy a felelősségvállalásra. Ha a valóság (a tény, hogy hibáztak) ellentmond a grandiózus énképnek (hogy ők profik és tévedhetetlenek), akkor a valóságot kell átírni.
Ennek az átírásnak az eszköze az abszurd, már-már paranoiás bűnbakkeresés.
- Először az „orosz hekkerek” voltak.
- Most már a „magyar kormány” és a „külföldi szolgálatok”.
Egy pánikba esett elme számára ez az egyetlen menekülőút: mindenki más a hibás.
3. A figyelemelterelő hadművelet: „de én vezetek 10%-kal!”
A reakció legszürreálisabb része az újabb ismeretlen „belső kutatás” bedobása. Ez a figyelemelterelés bűvésztrükkje. Miközben lángol a ház (a botrány), Magyar Péter a teraszon áll, és arról mesél, hogy milyen szép lesz majd az új kerítés.
Amikor valaki egy konkrét, pusztító kudarcra (200 ezer adat elvesztése) egy bizonyíthatatlan, elvont sikerrel (egy állítólagos kutatás) válaszol, az a valóságtagadás egyértelmű jele. Kétségbeesetten próbálja elterelni a fókuszt a saját alkalmatlanságáról.
Konklúzió: ez nem betegség, ez felelősség
Fontos látni: ez a viselkedésminta – az empátiahiány, a paranoiás felelősséghárítás, a nárcisztikus figyelemelterelés – nem mentség Magyar Péter tetteire. Épp ellenkezőleg: ez a vád maga.
Egy ilyen személyiségstruktúra nem „betegség”, ami felmentést adna. Ez egy jellemhiba, amely teljességgel alkalmatlanná teszi őt a vezetésre. Aki képtelen szembenézni a saját hibáival, aki semmibe veszi az áldozatokat, és aki a valóság helyett összeesküvés-elméletekbe menekül, arra nemhogy egy országot, de még egy applikáció fejlesztését sem szabad rábízni.
Ezért kell őt felelősségre vonni – jogilag a NAIH és a 200 ezer áldozat által, politikailag és morálisan pedig a józan ész alapján mindannyiunknak.
