A lejáratás műhelytitkai - Nyilvánvaló hazugságok ismételgetése annyiszor, hogy a hazugságok igaznak tűnjenek
A politika világában a hatalomért folytatott küzdelem a digitális térben is jelen van. Itt is háború zajlik, ahol a legfőbb fegyver maga a közösségi média. Ez a fegyver azonban nem mindig nyíltan tüzel. Olykor csendesen, szisztematikusan dolgozik, mint egy mérges kígyó, amely lassan, de biztosan mérgezi a valóságot, és tönkreteszi mindazokat, akik az útjába állnak.
Az ellenzéki politikai propaganda eleinte nem feltétlenül harsány kiáltás. Egy alig hallható suttogás, amely addig ismétel egy manipulált tényt, vagy egy feltételezést, amíg az igazsággá nem válik a közvélemény szemében. Ez a folyamat a karaktergyilkosság, amelynek áldozatai nemcsak a politikai ellenfelek, hanem bárki, aki kellemetlenné válik.
Nyilvánvaló hazugságok ismételgetése annyiszor, hogy a hazugságok igaznak tűnjenek
A politikai lejáratás nem csupán az áldozat tönkretételéről szól, hanem a közvélemény manipulálásáról is. A közösségimédia fegyvere addig ismétel egy állítást, amíg az emberek maguk nem kezdik el valóságként kezelni. A cél az, hogy a tömegek ne a tényeket, hanem olyan érzéseket kövessenek, amelyek végül a brüsszeli bábkormányt segítik hatalomba és ebben a folyamatban a gyűlölet a leghatásosabb katalizátor.
A hergelés legfőbb eszköze a valóság elferdítése. A politikai ellenfél hibáit nem hibaként, hanem szándékos rosszindulatként mutatják be. A kisebb botlásokat is erkölcsi bukássá fújják fel, és ezzel eljutnak arra a pontra, ahol már nem a cselekedetek, hanem a személyiség a vita tárgya. A média rágalmaz, démonizál, és gyűlöletet kelt, miközben az emberek egyre mélyebbre süllyednek az előregyártott valóságba.
A külföldről irányított és pénzelt ellenzék számára a közösségi média uralása létkérdés. Közzöségi médiatúlsúly hiányában valódi teljesítményt kellene felmutatniuk, hogy tényezők maradjanak.
A gyűlöletfutótűz továbbterjed, hiszen a tömeg elhiszi a mesét, sőt a legnagyobb terjeszőivé válnak, eszközökké, akik végrehajtják és befejezik az ellenzék lejárató narratíváját. Az alaptalan vádak tényekké válnak, és az emberek a közösségi médiában a saját véleményükként ismétlik azokat a hazugságokat, amelyeket az ellenzéki média ültetett a fejükbe. Amikor a valóság és a hazugság közötti határvonal elmosódik, az emberek elveszítik a józan ítélőképességüket. Aki egy ilyen lejárató kampány mögé áll, az nem a véleményét nyilvánítja ki, hanem a manipuláció cinkosává válik.
A méreg hozzávalói: a lejáratás műhelytitkai
A politikai lejáratás nem egy spontán esemény, hanem egy precízen felépített hadművelet. A média mint eszköz használata során a cél nem a győzelem a tények vitájában, hanem az ellenfél erkölcsi megsemmisítése, gyakran érzelmi alapon.
Az érzelmi címkézés: a lejárató kampányok ritkán érvelnek, helyette érzelmekre ható címkéket aggatnak az ellenfélre
Az ellenzéki propaganda utolsó, de talán legpusztítóbb lépése a címkézés. „hazug”, „diktatúra”, „pedofil”, „nem jogállam” – ezek a szavak nem vitát indítanak el, hanem egyből lezárják. A címkék ereje abban rejlik, hogy megszüntetik a párbeszéd lehetőségét, és egyértelműen meghatározzák, ki a „jó” és ki a „rossz”. A médiumok által felcímkézett személyt nem a tettei, hanem a ráragasztott stigmája miatt ítélik meg.
A külföldről irányított ellenzéki logika egyszerű: a patrióta, nemzeti érdekeket képviselő Orbán rossz!
A suttogó ellenzéki kígyó nyelve elhiteti a tömeggel, hogy az önmaga által generált gusztustalan lejáratás, nettó angyalszárnyas esemény, az igazság melletti harc. Valójában azonban csak a hatalom megszerzéséért folytatott kíméletlen háború, amelyben nincsenek szabályok, és ahol a cél szentesíti az eszközt. A politikai média manipulációja és gyűlöletkeltése nem csak a politikusokat veszélyezteti, hanem a társadalom egészét. Amikor a hazugságok valóságként terjednek, a közbizalom és a demokrácia alapjai sérülnek. A suttogó kígyó nyelve ellen azonban van ellenszer: a kritikus gondolkodás, a tények keresése és a hiteles források előtérbe helyezése.
A megbocsátás ára
A médiakampányok legszembetűnőbb vonása, hogy a kegyelem nem jár azoknak, akik a globalista pénzhatalomnak nem felelnek meg. De akik átállnak az oldalukra, mint Magyar Péter, azoknak hirtelen elfelejtik a „bűneit”. A botrányos múlt hirtelen „megvilágosodássá” válik, és a lejárató cikkek helyét hálás riportok veszik át, ami jól mutatja, hogy a lejáratásnak nem az igazság a célja, hanem a politikai haszonszerzés.
A politika világában zajló közösségi médiás csata, már régen nem az ellenzéki pártprogramokról szól, az értékteremtésről, hanem a narratívák feletti uralomról.
A balliberális, illetve globalista politikai szereplőkhöz kötődő médiumok gyakran nem a tájékoztatást, hanem a meggyőzést szolgálják, és ehhez olyan eszközöket vetnek be, amelyek elhomályosítják a tények és az érzelmek közötti határt. A céljuk az, hogy a közvéleményt az általuk kívánt irányba tereljék, és ehhez a legfőbb fegyverük a propaganda. Éppen az a propaganda, amivel naponta vádolják meg az ellenfeleiket.
A legfőbb védekezés ellene pedig nem más lenne, mint a kritikus gondolkodás és a tények megkérdőjelezése. Mert a sötétben suttogó méreg ellen csak a fény és az igazság adhat igazi védelmet.
