A forgatókönyv legalábbis különös. A három ellenzéki frakció újabb és újabb neveket kínál fel, miközben rendre kiderül, hogy valaki számára egyik jelölt sem megfelelő. Ilyenkor óhatatlanul felmerül a kellemetlen kérdés: valóban most keresik a közmédia vezetőjét, vagy már régóta tudják, ki lesz az, és csak nem akarják túl korán lelőni a poént?
Lehet, hogy nincs itt semmiféle háttéralku. De ha van egy előre kijelölt végállomás, akkor ez az egész jelöltkeringőzés legfeljebb politikai díszlet. A protokollt azért végig kell játszani, hogy a végén mindenki elmondhassa: volt egyeztetés, volt vita, volt választás.
Csakhogy a színház attól még színház, hogy gondosan elkészítették hozzá a díszletet. A valódi kérdés ezért nem az, hány nevet dobnak még be, hanem az: mikor derül ki, hogy ki volt az, akinek a neve már az első felvonás előtt a borítékban volt?
