Részlet a Kapu Tiborral készült interjúból:
- Farkas Bertalannál is az emberek valamennyire tudták figyelemmel kísérni a felbocsátást és az egész missziót, nálad azért ez szinte 0-24-ben ment. Gondolkodtál azon, hogy nehogy olyat mondjak, amit szájról olvasva is értenek az emberek, és nem kéne?
- Talán ez a gondolat nem fogalmazódott meg bennem, amikor bent ülünk a kabinban, és mutat néha minket a kamera. Nem igazán tudjuk, hogy mikor. Úgyhogy én úgy voltam vele, hogy szeretném teljes valójában megélni a felbocsátás előtti felkészülési folyamatokat, munkákat, perceket. Volt itt is rengeteg minden egyébként, ami történt. Egyet hadd osszak meg a nézőkkel. Erről kevesebbet beszélünk, és remélem, hogy így karácsony alkalmával tudok legalább ennyi ajándékkal szolgálni.
Az a stáb, az az operatőr stáb, aki velünk dolgozott akkoriban, ők összegyűjtöttek üzeneteket a szeretteinktől és családjainktól, amiket rövidre összevágva átadtak nekünk a felbocsátás előtt. Viszont nem teljes valójában, nem a teljes csomagot, ezért én előre mentem és összevágattam mind a négyünknek az üzeneteit a támogató kis háttérországából. Azokból négy videót csináltam, vagy csináltattam persze a kollégákkal, és a Spacex-en megbeszéltem, hogy azokat a videókat rátesszük azokra a tabletekre, amik ott voltak a combjainkon. Úgyhogy a kamerafelvételeken nem igazán látszik, de volt jó pár megható pillanatunk még a felbocsátás előtt, amikor már nem igazán bírtam, és elmondtam a többieknek, hogy van egy ilyen meglepetésem, és az a videó, amivel a többiek készültek, az ott van a többieken.
(...)
Amikor a felbocsátás megtörtént, mi egyből elszakadunk a világtól mindenféle értelemben. Az első hírek, amiket hallok arról, hogy az ország hogy reagált, hogy milyen visszajelzéseket váltott ki tényleg minden magyarból ez, azok csak a felbocsátás után 30 órával érnek el engem, amikor az első alkalom, amikor édesanyámat felhívhattam a Nemzetközi Űrállomásra. Hirtelen leesik a tantusz, habár súlytalanságban nem esik le semmi, elnézést a vitért. De tényleg leesik, és az ember tényleg elkezdi ezt valamilyen szinten átértékelni. Aztán persze fókuszálunk a munkára, aztán lejövünk, hazaérkezünk, elkezdünk találkozni rengeteg fiatallal, rengeteg magyar fiatallal és a csillogó szemek, a hálás tekintetek esetenként odajönnek félve, és remegve pedig abszolút nem harapunk, még a Gyula sem.
Az úgy nagyon-nagyon sok mindent megváltoztat az emberben. Úgyhogy ez egy hatalmas felelősség, én ennek élem meg, de ez egy édes teher. Én nagyon-nagyon szeretek velük beszélgetni, tényleg felmutatni vagy megmutatni esetleg azt, hogy én amikor a 90-es években, a 90-es évek elején felnőttem Nyíregyházán, akkor nem gondoltam volna, hogy 2025-ben itt egy ilyen beszélgetésnek a részese lehetek, ami velem azt mondatja, hogyha valaki 2025-ben nézi ezt a beszélgetést, akkor nem gondolja azt, hogy a 2040-es, '50-es években majd neki kell majd ezt a beszélgetést lefolytatnia. És én nagyon-nagyon várom, hogy ezt az embert majd megismerhessem.
