"Vidám vasárnap" nyolc napon túl gyógyuló sérüléssel... (Interjú)

Révay Zoltán: Sajnálatos, de nem.

H. Z.: Amikor hívtuk Önt, akkor természetesen hívtuk a Hit Gyülekezet képviselõjét is ide a stúdióba, hogy együtt beszéljük meg ezt az ott történt eseményt, de a Hit Gyülekezet részérõl azt mondták, hogy ennek lesz egy bírósági útja, amint a bírósági eljárásnak vége van, akkor állnak rendelkezésünkre, ezért beszélgetünk mi most ketten. Az mindennapos szokás, hogy a Hit Gyülekezet rendezvényein valaki azt kéri, hogy másként történjen a szertartás, mint ahogyan szokott?

Révay Z.: Nem tudok róla, bár nem vagyok rendszeres látogatója a nagy távolság miatt, és az én munkám nem engedi meg, hogy én minden vasárnapomat a szezon jelleg miatt itt töltsem, a helyi gyülekezetbe gyakrabban jártunk, és a fiam is ott ismerkedett meg a hittel, ami az egész családra szinte átterjedt.

H. Z.: Tehát Ön is tagja tulajdonképpen a gyülekezetnek?

Révay Z.: Igen, megtértem én is, a régi Budapest Sportcsarnokban merítkeztem be.

H. Z.: Beszélt Ön a vasárnapi szertartás elõtt a gyülekezet vezetõ lelkészével, Németh Sándorral, hogy mit szeretne?

Révay Z.: Nem. A baleset után másfél évig körülbelül mindent megpróbáltam. Üzenettel, faxszal, levéllel – válaszra sem méltattak. Inkább azt mondom, hogy méltatott, egyszemélyi vezetõje van a Hit Gyülekezetének, és ez a fájdalom csak gyûlt bennem, és mivel most volt a három éves évfordulója, a családom tudta nélkül hajnalban kocsiba pattantam, feljöttem, hagytam nekik egy üzenetet, mindennel… átgondolva, hogy történhet bármi, szinte elbúcsúztam tõlük. Énnekem csak egyetlen célom volt, hogy az én egyetlen szeretett fiamat ne felejthessék el. Ez utólag kiderült, hogy mindenki nagyon szerette, de mégis egy gyülekezetnek, ahova õ tartozott és ahol a szeretetet hirdetik, ott azért a gyülekezetnek képviseltetnie kell úgy magát, hogy érezze egy fájdalomtól elgyötört szülõanya, aki azóta is nagyon, nagyon szenved, és egy apa, aki nem tehet semmit a fiáért, csak a Jóisten tehetne, és õ sem adott bizonyságot, és a gyülekezet sem segített úgy benne, hogy mi megerõsödjünk, és talpra tudjunk állni.

H. Z.: Akkor ott vasárnap – azt olvastam az egyik újságban –, hogy az Ön kezében volt egy személyi hívó vagy valamilyen tárgy, ilyen csipogó…

Révay Z.: Igen, elhoztam az unokámnak a játéktelefonját, ezen rajta volt ez az eredeti madzag, ami megmaradt, és ez mindig nálam van, mert a táskában értékeket hordok, de még hogy tényleg, átgondolva mindent, még a fiamnak a kését is kint hagytam a parkolóban a kocsiban.

H. Z.: De ez volt az Ön kezében?

Révay Z.: Nem, ez egy rádiótelefon, és ettõl kisebb pici kis tárgy, és akkor elkezdett sípolni, fölemeltem, hogy lássák, hogy nincs semmi probléma.

H. Z.: De hogy került ez a kezébe? Miért…

Révay Z.: Hát ahogy én az emeleten fönt voltam a szokott helyemen – mert mindig a stúdió fölött, ahol a fiam dolgozott bent az alkalmak során, ott ültem a közelében, amikor tudott, ki is jött hozzám, és hát onnan mindent lehetett látni. Azért az egy kellemes hely, jó hely. Most is oda ültem, és amikor a Németh Sándor bejelentette, hogy kivételesen nem lesz közvetítés az ATV-n, egy bensõséges családi alkalom lesz, és pontosan 10 óra 37 perc volt délelõtt, a baleset este 22 óra 37 perckor volt. Fölpattantam a csõkorlátra, lecsúsztam rajta, átpattantam arra a helyszínre, ahol a kameráknak volt a fönntartott helye, az egy ilyen kiugró rész, és onnan ordítottam, hogy Sándor, három éve volt a baleset, emlékezz meg róla, mert nem bírom ezt áthidalni. És akkor hátulról erõs ütés, a testõrök szakszerûen…

H. Z.: Ez a valami akkor is a kezében volt?

Révay Z.: Tessék… Akkor is a kezemben volt.

H. Z.: Az nem lehetett, hogy ezt félre lehetett érteni, hogy valami…

Révay Z.: Áááá…

H. Z.: Persze azért több ezer ember volt ebben a csarnokban, nem?

Révay Z.: Az emberek elõször ugye… Németh Sándor a friss produktumokat, videokazettákat, CD-ket, újabb kiadványokat reklámozta, és utána kezdõdött volna. Felszólította, a hívek álljanak fel és kezdõdik az ima, az istentisztelet. És én ezt zavartam meg ezzel, ezért az egész után, hogy kicsit túlugorjak a történeten, el is mentem a rendõrségre, és följelentettem saját magamat.

H. Z.: Ott Ön mellett volt egy újságíró is, a Magyar Nemzet egyik újságírója.

Révay Z.: Énmellettem egy barátom volt, aki szintén a Hit Gyülekezet tagja, mellettünk vagy két-három üléssel ült egy fiatalember, aki velünk jött szinte be, és én nem tudtam, hogy õ kicsoda.

H. Z.: Hát mert hogy együtt ültették le Önöket, amikor megérkeztek oda a terembe. Tehát ahogy én tudom, ott bekísérik a…

Révay Z.: Engem beengedtek oda, mert tudták, hogy én ott szoktam ülni, annak ellenére, hogy az külföldieknek és halláskárosultaknak fönntartott hely.

H. Z.: Tehát az, hogy az Ön közvetlen közelében volt egy újságíró, az egy merõ véletlen?

Révay Z.: Nem tudtam róla. Utána tanúként jött, jelentkezett, és utána derült ki, hogy újságíró.

H. Z.: Már hogy… csak én arra gondoltam, hogy ugye van ott mit tudom én 5000 ember, és Önök vannak ketten. Mekkora a valószínûsége annak, hogy pont egymás mellé kerülnek, ilyen közelbe, és még a tetejébe Ön ott akkor hát hogy úgy mondjam, másként bonyolíttatja le az istentiszteletet, mint ahogyan az szokott lenni. Tehát túl sok a véletlen.

Révay Z.: Igen. Múlt héten kettesem volt, elõtte hármasom volt a lottón.

H. Z.: Maga egy szerencsés ember – ebbõl a szempontból nézve.

Révay Z.: Késõn jött a szerencse.

H. Z.: Mit fog tenni? Tehát onnan kivezették Önt, nem respektálták azt, amit mondott.

Révay Z.: Így van.

H. Z.: Kivezették meglehetõsen durván, én ezt olvastam, az újságban ezt nyilatkozta.

Révay Z.: Túlkapás az újság, túlkapás az újság, én is képzett testõr vagyok, bár a gerincbántalmaim miatt már nem tudom gyakorolni a dolgot. Szakszerûen jártak el, egyedül egy ember, aki túlhevült egy kicsit, õ túlkapásnak vette a dolgot és a herémre célzott ütéseket mért. Egyik sem talált hála Istennek úgy el, hogy nagyobb probléma legyen. Utána tisztázódott a dolog, a testõrök felismertek késõbb.

H. Z.: De nem kérdezték meg Öntõl, hogy nem hagyja abba? Nem hajlandó kimenni egyedül? Hanem csak nekirontottak Önnek?

Révay Z.: Én senkit nem láttam, én hátul vagyis legelöl a korlátba kapaszkodtam, és hátulról…

H. Z.: De ez már lent volt a földszinten.

Révay Z.: …egybõl a számat takarták el. Nem, ott fönt az emeleten.

H. Z.: Fönt, az emeleten?

Révay Z.: Fönt, az emeleten. Semmi kivetést nem látok benne, ez volt a dolguk.

H. Z.: Most én azt olvastam az egyik újságban, hogy az ön kezében Biblia volt. Most akkor Biblia volt az Ön kezében, vagy egy…

Révay Z.: Bibliával indultam el, csak ott a korláton… Hát én azt hittem, hogy még fiatalabb vagyok. Aztán nem úgy sikerült, a Biblia leesett egy-két méterrel odébb, tehát nem érkezett le velem. A Biblia az a fiam Bibliája egyébként, ami mindig nálam van.

H. Z.: A Hit Gyülekezet segített Önnek a gyászban – abban persze igazándiból nem lehet segíteni –, de úgy emlékszem, hogy az írások között szerepelt az is valahol, hogy Ön kapott a Hit Gyülekezettõl a temetéshez egy segítséget.

Révay Z.: Hát ez az.

H. Z.: 100.000 forintot.

Révay Z.: Ez az, igen. Amit én vissza is juttattam nekik. Nem errõl van szó, tisztelt szerkesztõ úr. Arról van szó…

H. Z.: De azután utána Ön írt másfél évvel ezelõtt egy levelet…

Révay Z.: Többet.

H. Z.: …hogy Önnek kártérítéssel tartoznának, vagy valami hasonlót.

Révay Z.: Többet beszélgettünk, ez már a fájdalom, de ezen lépjünk túl, ez nem anyagiakról szól itt a dolog. A fájdalom mindenre képest. Én 35 évi sírkövezés után…

H. Z.: Azt a levelet azért írta, mert még mindig…

Révay Z.: Természetesen. Dolgozott bennem, hogy olyan rossz volt a hozzáállás. Annyira elkeserítõ volt. Annyira embertelen volt.

H. Z.: Tehát nem gondolta komolyan, hogy fizessen Önnek a Hit Gyülekezete?

Révay Z.: Dehogyis, uram! Hát nekem megvan az egzisztenciám.

H. Z.: Hát õk õrzik ezt a levelet…

Révay Z.: Én is õrzöm, itt van. Itt van a táskámban.

H. Z.: Mit fog ez után csinálni?

Révay Z.: Semmit, uram, befejezettnek tekintem az ügyet. Nekem ez egy elégtétel.

H. Z.: És a Hit Gyülekezettel is befejezte, vagy a gyülekezettel még…

Révay Z.: Én szeretem az Urat. Ha õk engem megkövetnek – nem kell komolyabbat –, érezzem azt, hogy emberi módon, keresztény módon állnak hozzá, mert szeretik a fiamat. Ott a testõrök utána megöleltek, mert a fiamat is nagyon szerették. Én sem vagyok rossz ember, de a fiam rendkívüli jó ember volt. Egy fiatal, életre felkészült operatõr, osztályelsõként végzett.

H. Z.: Akit egy szörnyû autóbaleset ért. Vagy egy baleset.

Révay Z.: Egy fatális véletlen. 35 kilométeres ütközést állapítottak meg a szakértõk. Elsõ fokon. És nem az a hibás, aki a balesetet elkövette. Ez még plusz az igazságérzetemet bántja. Rá akarják húzni a vizes lepedõt egy szerencsétlenre, aki rossz idõben volt rossz helyen. És csupán csak annyi volt az egész, hogy a nagy testû Mercedes a kis Opel Astrát pont úgy lökte rá a betonoszlopra, hogy az én fiam feje találkozott az oszlop élével.

H. Z.: Borzasztóan sajnálom.

Révay Z.: És én, aki az életemet tettem rá, hogy máson segítsek – élet-, állat-, autómentõ karitatív vállalkozást üzemeltettem –, a fiam az elsõ fizetésébõl gumikat vett az ózdi mentõsöknek, saját pénzemen helikopter-leszálló pályát építettem és a fiam ugyanúgy ott volt, tehát ez évõdött bele, hogy másokon, és õ másokon segített, és a versei is, az istenhívõ verseiben is a másokért való tenni akarás éltette az egész gyereket, és ez nekem nagyon zokon esett, hogy elfelejtették. Még felhívás ellenére sem, a nevét se… És ezt nem bírtam megemészteni.

H. Z.: Noha a beszélgetésünk végére értünk, és borzasztóan, még egyszer borzasztóan együtt érzek önnel – apaként is –, de hát úgy gondolom, hogy azért csak nem felejtették el az Ön fiát, mert amit mondta, még a testõrök is megölelték.

Révay Z.: Meg, megsimogatták a tetoválást.

H. Z.: Azt gondolom, hogy addig élünk, amíg emlékeznek ránk.

Révay Z.: Így van. Nagyon köszönöm az élethez, de szeretnék egy bejelentéssel tartozni…

H. Z.: Egyetlen mondatra van idõnk.

Révay Z.: Egy mondat, hogy be van fejezve az egész. A rendõrség is befejezte, én se tettem feljelentést, tiszta szívvel állok elé mindennek, de elvárom, hogy megkövessenek.

H. Z.: Köszönöm, hogy eljött. Sok szerencsét.

Révay Z.: Köszönöm szépen.

***