Kiemelt videók
Orbánt és Kövért jelölték ki a démon szerepére
Én ott voltam Kõszegen… / Pánik-privatizáció, pánik-költségvetés, pánik-PR… - ezekkel a témákkal várta Csintalan Sándor a hozzászólásokat vasárnap esti mûsorában.
[Orbán Viktor:] Az Európai Unión belül a magántulajdon és az állami tulajdon aránya, tisztelt Hölgyeim és Uraim, 75–25 százalék. Nálunk 90–10 százalék. Tehát mi már, köszönjük szépen, privatizáltak vagyunk. Nem kellene pápábbnak lennünk a pápánál. Ráadásul Nyugat-Európában azt is látjuk, hogy részben a privatizáció eredményeképpen is, részben a szerencsésebb történelmi fejlõdésnek betudhatóan a hazai és a külföldi tõke aránya általában 50–50 százalék. Nálunk ez az arány 70–30, s nem a magyarok javára. Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, a privatizáció összességében egy jó dolog, hogyha mértéktartóan alkalmazzuk. Ha nem veszítjük el az európai mértéket. Arra kérem Önöket, ne engedjék, hogy megtévesszen bennünket a privatizációt támogató milliárdosok és nagytõkések propagandája – még hogyha pártjelmezben jelenik meg, akkor sem, tudjuk, hogy propagandában az ellenfeleink tehetségesek, õk még arra is képesek, hogy meggyõzzenek bennünket arról, hogy a foghúzás egy íncsiklandozó dolog. És valami van is ebben természetesen. A világ ma már nem azt mondja, már nem arról beszél, hogy az állami tulajdon kevésbé hatékony, mint a magántulajdon. Hát legutóbb, amikor az Antenna Hungáriát Magyarországon megvásárolta egy külföldi cég, akkor kiderült, hogy annak a többségi tulajdonosa a svájci állam. Ez nem privatizáció, kedves Barátaim. Eladtuk. Az eladás, meg a magánosítás az két különbözõ dolog. Mi mint állam eladtuk egy másik államnak egy stratégiai vagyontárgyunkat. Hogy ez értelmes dolog vagy nem, errõl lehet értelmes vitát folytatni. De semmiképpen nem érdemes privatizációnak nevezni, mert az látható ebbõl, hogy nálunk fejlettebb gazdasággal rendelkezõ országok nem arról gondolkodnak, hogy az állami tulajdont hogy lehet eladni, hanem a még meglevõ állami tulajdont erõsíteni akarják, például úgy, hogy megveszik a mienket. Ez már igen, ez nem egy provinciális gondolat, ez a mai európai élet. Vagy gondoljunk arra, amikor legutóbb tíz százalékát a MOL-részvényeknek eladta a magyar állam, akkor kaptunk érte százmilliárd forintot, ez alatt a kormány alatt. Ma a MOL-részvények tíz százaléka háromszázmilliárd forintot ér. Errõl érdemes beszélni. Hogy a nyereséges állami vállalatok részvényeinek eladása vagy privatizálása könnyen lehet, hogy látszólag sikernek tûnik, de kiderül egy év múlva, hogy elkótyavetyéltük a vagyontárgyat, hiszen egy nyereséges vagyontárgyat adtunk el, kedves Barátaim! Vagy hasonlóképpen, ha nem vagyunk provinciálisak, akkor meghalljuk azokat a vitákat, amelyek arról szólnak, hogy az Egyesült Államok kormánya megakadályozza, hogy egy kínai nagyvállalat megvásároljon egy amerikai céget – verseny ide, verseny oda; ajánlat ide, ajánlat oda. Vagy ha nem is nézünk olyan messze, csak Franciaországig nézünk el, akkor azt látjuk, hogy a Danone problémái és esetleges külföldi kézbe kerülése miatt Franciaországban éppen most állítják össze azt a javaslatot, hogy melyek azok a nagyvállalatok, amelyeket semmiképpen nem akarnának külföldi kézbe adni. Vagy ha még kicsit messzebb látunk és átnézünk a csatornán, akkor azt látjuk, hogy Angliában arról folyik a vita – a munkáspárton belül is –, hogy a rosszul privatizált vasúttal mit kellene csinálni. Vissza kellene venni egészben vagy csak részeit vagy új törvényt kellene alkotni, errõl szól a világ. Már régen nem annak a doktriner [doktrinér = az élettõl elvonatkoztatott, tudálékos elvekhez, tételekhez mereven ragaszkodó] állításnak a hajtogatásával töltik az idejüket tõlünk nyugatra, hogy azt mondják, hogy az állami tulajdon mindig rosszabb, mint a magántulajdon. Az állam mindig rosszabb gazda, mint a magántulajdonos.
