NapindítóHíradóVezércikkPaláverBayer ShowLáncreakcióRadarMonitorKommentHírFM
HírTvHírtv - Archívum

Orbán Viktor beszéde 2006. április 2-án (szöveg+videó)

"Megrendítõ érzés látni és érezni, hogy ismét ennyien vagyunk, még többen, mint négy évvel ezelõtt. Akkor azt mondtuk, hiszünk a szeretet és az összefogás erejében. Azt is mondtuk, akik hisznek a szeretet és az összefogás erejében, azoknak a megpróbáltatások is javukra válnak. Sõt, még ellenfeleik is útjukra segítik õket."

  • 2006. április 03., hétfő 10:49
Vágólapra másolva!


Egy könnycsepp a legsûrûbb dolog a világon. Benne sûrûsödik össze a szülõk boldogsága gyermekük születésekor. Az édesanya öröme gyermeke esküvõjén. A fájdalom, amit szeretteink elvesztésekor érzünk. Minden, ami bennünk, emberekben ott van, az egy könnycseppben is benne van. Vannak különleges idõk, amikor különös könnycseppek fordulnak ki az emberek szeme sarkából. Ilyen idõk jártak itt, a Kossuth téren négy évvel ezelõtt, amikor egy könnycseppben sûrûsödött össze egy nemzet szabadságvágya, szomorúsága és megvalósítatlan álmai. Ebben a Magyarországért hullajtott közös könnycseppben született meg az az erõ és hit, amely egyben tartott minket, akik itt álltunk akkor. Akkor született meg az erõ és a hit, amely azóta hozzánk húzta sok-sok honfitársunkat. A Magyarországért hullajtott könnycseppbõl született erõt és hitet ünnepeljük ma a Magyar Szolidaritás Napján.
Arról se feledkezzünk el – különösen ne ezen a napon –, hogy honfitársaink ezreinek otthonát fenyegeti az árvíz! A Magyar Szolidaritás jegyében arra kérek mindenkit, segítsen, ahol lehet és ahol tud.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Megrendítõ érzés látni és érezni, hogy ismét ennyien vagyunk, még többen, mint négy évvel ezelõtt. Akkor azt mondtuk, hiszünk a szeretet és az összefogás erejében. Azt is mondtuk, akik hisznek a szeretet és az összefogás erejében, azoknak a megpróbáltatások is javukra válnak. Sõt, még ellenfeleik is útjukra segítik õket. Miért kellett nekünk az összefogás ereje? Azért, hogy meg tudjunk õrizni mindent, amit 1998 és 2002 között építettünk. Meg akartuk õrizni a hitet, hogy volt értelme küzdeni az orosz csapatok kivonásáért. Volt értelme küzdeni a szabad választásokért. Volt értelme küzdeni a határon túl élõ magyarokért, hogy volt értelme megõrizni az 56-os forradalom emlékét. Meg akartuk õrizni a hitet, hogy kell lennie a világban egy erkölcsi rendnek, amely végül mindent és mindenkit oda helyez, ahová való.
Négy éve fogadalmat tettünk, hogy bármilyen nehéz idõk következzenek is, megõrizzük, ami történelmünkben érték és jelenünkben összetartó erõ. Fogadalmat tettünk, hogy megõrizzük az ezeréves államot, Márai nyelvét, a Csíksomlyói búcsút, a Szent Koronát, az 56-os zászlót és a rendszerváltás szabadságát.

Igen, tisztelt Hölgyeim és Uraim, négy éve féltettünk mindent, ami drága a szívünknek. De amikor itt együtt megláttuk egymást, éreztük a bizonyosságot, nem hagyjuk akkor sem szétszóródni, elsüllyedni, ha nincs a kezünkben a kormányzás eszköze. Ne restelljük kimondani, azért akartuk így, mert mindezekben magunkat akartuk megõrizni. Mert általuk vagyunk, akik vagyunk, idõsek és fiatalok, sikeresek és elesettek, életerõsek és elfásultak, lelkesek és kiábrándultak. Általuk vagyunk és csak általuk lehetünk így együtt XXI. századi magyarok.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ma azt látjuk, vannak dolgok, amelyek újra és újra megpróbálnak beférkõzni az életünkbe. A múlt ilyenkor új ruhába öltözik. Mint amikor újracsomagolnak egy régi árut. Mi bedõlünk, s amikor otthon kicsomagoljuk, kiderül, ugyanolyan hitvány, mint a régi volt. De akkor már késõ ráébredni, hogy a raktár nyilván tele van eladhatatlan áruval. Ma újra el akarják nekünk adni a XX. századot. Még van belõle a raktáron, de a régi külsõvel eladhatatlan. Hát újracsomagolják nekünk.
Az utóbbi hetekben hatalmas, toronyházakat is beborító arcképek néznek ránk. Furcsa érzés fog el bennünket, mintha egyszer már találkoztunk volna ilyesmivel. Ismerõs ez a mindenen elhatalmasodni akaró aránytalanság. Több kilométerrõl is látható papírszobrok néznek le ránk a magasból. Szobor, amit nem egy közösség állított tiszteletbõl valaki emlékének. Olyan szobor, amit valaki még életében saját magának állíttatott, saját maga iránti nagyrabecsülése jeléül.

Igen, tisztelt Hölgyeim és Uraim, egy ma élõ ember papírszobra. Nagyobb, mint amekkorát Sztálin, Mao Ce Tung vagy Kim Ir Szen állíttatott magának. Valóban, a jó szemû orvos nem hibázott. Csak a füle három emelet. Kedves Barátaim! Egy ember, egy program, egy papírszobor. Ebben az egyben világelsõk lettünk az elmúlt négy év alatt. Ekkora szobra még soha senkinek sem volt, talán még a fáraóknak sem.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Világos jele ez annak, hogy valami elszabadult. Világos, kiáltó jele ez annak, hogy lázad a Szoborpark. A múlt szobrai, amelyeket 1990-ben sikeresen eltávolítottunk, és a városon kívüli parkba zártunk, most megpróbálnak visszalopakodni. Egy letûnt korszak, amelyrõl azt gondoltuk, végleg elmúlt. Amelyrõl azt hittük, sikerült legyõznünk, most újra feltápászkodni készül. A múlt, amelyet egyszer már magunk mögött hagytunk, amitõl egyszer már megszabadultunk, most átöltözve, újracsomagolva vissza akar lopakodni a városba. Ma már ott tartunk, hogy a diktatúra legmagasabb döntéshozóit a március 15-i kitüntetésekkor egy nevezõre hozzák a demokrácia megteremtésében kimagasló érdemeket szerzett polgártársainkkal, megcsúfolva ezzel az 56-os forradalmat, a rendszerváltást és március 15-e szabadságszellemét is.

Igen, tisztelt Hölgyeim és Uraim, a múlt szobrai kiszabadultak a múzeumból, és a város felé tartanak. Jönnek. Jönnek, akik eladósították és csõdbe juttatták az országot. Akik nem viseltek el más véleményt, mint a sajátjukat. Akik idegen hatalmakat szolgáltak a magyarok ellenében. Akik hallani sem akartak szabad választásokról és demokráciáról. Akik sohasem mondták meg az embereknek az igazságot, s az utolsó pillanatig tagadták, hogy az ország csõdbe jutott. Akik szemernyi lelkiismeret-furdalás nélkül uszították a magyart a magyarra. Akik lesötétített limuzinokban jártak, szegénységrõl sajnálkoztak, krumplilevesrõl beszéltek, miközben luxusban éltek. Sose felejtsük el, tisztelt Hölgyeim és Uraim, a legnagyobb szobrot mindig azok állíttatják önmaguknak, akik lélekben a legkisebbek. Akik a legjobban félnek attól, hogy ez a kishitûség kívülrõl is meglátszik rajtuk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Látom, itt vannak sokan a fiatalok is, akik már nem is értik ezt a régi világot, amirõl beszélek. Mondjuk el nekik: Kedves Fiatal Barátaink! Ezek a szobrok arra valók, hogy erõt demonstráljanak. Hogy senki se merjen mást mondani, mást gondolni, mint amit a hatalom elvár. Azt üzenik, ne merd kétségbe vonni, hogy a hatalmon lévõk sokkal nagyobbak és erõsebbek nálad. Ne merd kétségbe vonni, hogy a hatalomnak van igaza. Ezek a szobrok azt akarják elhitetni, hogy nektek is, Fiatal Barátaim, bele kell törõdnötök a sorsotokba. Innen üzenjük minden magyar embernek, aki valaha támogatta a demokratikus ellenzék ügyét, ébredjünk fel, vegyük észre, mi folyik itt már megint. Ébresztõ, Magyarország!

Kérjük meg a demokratikus érzelmû polgártársainkat, emlékezzenek, miért is mentünk tüntetni akkoriban. Miért vállaltuk a kockázatot, hogy megfigyelnek, lehallgatnak, zaklatnak, kihallgatásokra cipelnek, gumibottal csépelnek bennünket. Kérjük meg õket, emlékezzenek, akkor is különbözõek voltunk. Akkor is voltak egymással vitáink nehéz kérdésekben. De egyvalamiben mindannyian egyetértettünk, Fideszesek, akkori SZDSZ-esek, MDF-esek, kisgazdák, kereszténydemokraták és szociáldemokraták: abban mind egyetértettünk, hogy nem akarjuk vissza a múltat, a szobrokat, nem akarjuk vissza a limuzinszocialistákat. Kérem, értsük meg mindannyian, akik valaha a demokráciáért összefogtunk és együtt küzdöttünk, itt most nem egy négyévente szokásos választásról van szó, amely egy a sok közül. Igen, sokáig mi magunk sem akartuk elhinni, hogy mindez tizenhat évvel a rendszerváltás után igaz lehet. Ne dugjuk homokba a fejünket. Ma már ott tartunk, hogy terrorveszélyre hivatkozva akarják elültetni lelkünkben a félelmet és a bizalmatlanságot. Itt az ideje, hogy elhiggyük, ami eddig hihetetlennek tûnt: a Szoborpark lázad a demokrácia ellen.

Kedves Barátaim, egy éve ezen a napon távozott közülünk II. János Pál. Elsõ beszédében, amelyet az akkor még kommunizmusban élõ Lengyelországban mondott el, így szólt hozzánk: „Ne féljetek!” Hát ne féljünk! Ne fordítsuk el a fejünket, nézzünk a szemükbe, és ismerjük fel õket. Azt mondják, õk védik a köztársaságot. Mi úgy emlékszünk, hogy ezt a köztársaságot mi harcoltuk ki a magyarok számára. Kedves Barátaim, tisztelt Hölgyeim és Uraim, nekünk nem kenyerünk a kérkedés. Nem várunk elismerést azért, amit a rendszerváltáskor véghezvittünk. Nem érdemrendekért, hanem a hazánkért és a szabadságért tettük, amit tettünk. De most fel kell vennünk az elénk dobott kesztyût, és világosan megvallani: mi vagyunk azok, akik demokratikus ellenzékként és demokratikus eszközökkel kivívtuk 1990-ben a szabadságot, megteremtettük a többpártrendszert és a demokráciát. Kiharcoltuk azokkal szemben, akik védték a diktatúrát, akik gumibotokkal és könnygázzal, lehallgatással és titkosszolgálatokkal védték az egypártrendszert, a szovjet katonai megszállást, a függõséget, a kiszolgáltatottságot, és védték a népköztársaságot.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mi nem ítélkezünk, nem törünk pálcát senki felett. Ne ítélj, hogy ne ítéltess! De azt is tudjuk, hogy a szelídség nem azonos az ostobasággal. Barátaim, ne legyünk Magyarország balekjai. Emeljük fel a szavunkat, fogjunk össze, mert a végén még oda jutunk, hogy pártmunkásokból lett milliárdosok fognak kioktatni bennünket demokráciából, munkából és becsületbõl. Ezt ne engedjük, ezt ne hagyjuk!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az elmúlt négy évben kiálltunk azért, ami igazán fontos, és széppé teszi az életet. Kiálltunk a családunk, gyermekeink, emberi méltóságunk, szabadságunk, a hitünk és a hazánk mellett. Most is ezt kell tennünk, kiállni, és küzdeni a változásért. Magyarország változásért kiált. Milliók mondják, becsületes munkából nem vagy alig lehet megélni. A jólét és a munka elvált egymástól, pedig mindannyian azt szeretnénk, hogy a jólét elõföltétele a munka legyen, és a munkának természetes következménye lehessen a jólét. A mai világ hõsei nem a munkájukat becsülettel végzõ emberek, hanem a gyorsan meggazdagodó spekulánsok, akik jókor voltak jó helyen. De a spekulánsok mai gazdasági rendszere munkanélküliségre ítéli a magyarokat. 750.000 embernek nincs biztos kenyérkeresetet adó munkája. Ez két megye teljes lakossága. Gazdaságunk a magyar emberek munkája helyett külföldi befektetésekre és hitelekre épül. Nem a saját lábán áll. Nemcsak a folyók árhulláma, de az adósság is elöntéssel fenyeget. Már a szánk széléig ér. Ma minden magyar embernek több mint egymillió-háromszázezer forint nyomja a vállát. És nem látjuk, hova tûnt az a rengeteg pénz, amit hitelként vettek föl.

Kedves Barátaim! Az eladósodást meg kell állítani, a gazdaságot a saját lábára kell állítani, a becsületes munkát tisztes megélhetéssé kell tenni. Mi készen állunk, érezzük magunkban az erõt, hogy útjára indítsuk az új Széchenyi-tervet. Mi érezzük magunkban az erõt és a képességet, hogy olyan munkára épülõ gazdaságot teremtsünk, amely minden dolgozni akaró magyarnak munkát ad. Munkát ad, és tisztes megélhetést biztosít. Tudjuk, ellenfeleink azt mondják, ez populizmus. De mindannyian ismerjük a pesti történetet. Édesapám – kérdi a gyerek –, mi az, amikor olcsón vesszük meg az állami vagyont és méregdrágán adjuk el? Az a piacgazdaság, fiam. És mi az, amikor erre rájönnek? Az a populizmus.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, mondjuk ki, hogy készen állunk, hogy sok millió magyar ember akaratát teljesítve a mai önzõ és kíméletlen állam helyett szolidáris államot teremtsünk. Készen állunk, hogy véget vessünk annak, hogy a magyar állam nem a saját polgárainak oldalán áll. Nem a saját polgárainak oldalán áll, mert amikor dönt a gáz, a villany vagy a gyógyszer áráról, átmegy a másik térfélre, összefog a monopoltõkével és a luxusprofit érdekében az ötödik és hatodik bõrt is lehúzza rólunk az indokolatlanul magas áraival. Készen állunk, hogy véget vessünk ennek, hogy véget vessünk a felelõtlenség korszakának. Az államkassza csõd közeli állapotban, a forint labilis és sérülékeny, költségvetésünk romokban. Készen állunk, hogy véghezvigyük a biztonságos kormányváltás programját. Tisztelt Hölgyeim és Uraim, véget vetünk annak a korszaknak, amikor a politika büntetlenül kioktatta, sértegette, lenézte és megbántotta a magyarokat. Amikor öregecskedõ feleségek lecserélésérõl lehetett viccelõdni. Amikor a fiatalokat külföldre, az ötvenes éveiket taposókat kényszernyugdíjba lehetett zavarni. És a roma családokat következmények nélkül azzal fenyegethette a miniszterelnök, hogy megszakítja a generációs láncot, és elveszi a roma családoktól a gyermekeiket. Készen állunk, hogy olyan államot építsünk, amely nem lenéz, kioktat, megsért, hanem elismer, megbecsül és bátorít. Amely számára az a legfontosabb, hogy megvédje minden magyar emberi méltóságát. Készen állunk arra, hogy újra legyen nemzeti programja és nemzeti kormánya Magyarországnak. Készen állunk, hogy megvédjük a magyar termõföldet, és nem engedjük, hogy Magyarország Európa élelmiszer-szemétlerakó telepévé váljon, miközben a gazdáink nem tudják eladni saját jó minõségû termékeiket.

Igen, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Készen állunk, hogy teljesítsünk egy nemzetegyesítõ programot. Ne engedjük, hogy bemagyarázzák nekünk, hogy a magyarok megosztottak. Vitáink persze vannak, idõnként éles vitáink is. De melyik családban – mégoly boldog és harmonikus családban – nincsenek idõnként viták? Idõnként mi is úgy felemeljük a hangunkat, hogy másnap már megbánjuk. Az is elõfordul, hogy egy ideig meg sem szólalunk. De ettõl a családunk még nem válik megosztottá. Megosztottá akkor válik egy család és egy nemzet, ha nincs többé egyetlen olyan közös cél sem, amelyben mindannyian osztozhatnának. Ha nincs többé egyetlen olyan közös cél sem, amely pántként abroncsozhatná össze a család vagy a nemzet tagjait. De nekünk vannak ilyen céljaink. Az elmúlt négy évben több mint hárommillió-kétszázezer embernek adtunk lehetõséget, hogy elmondhassa véleményét a magyar jövõrõl. Megtanulhattuk: igenis, vannak közös céljaink. Csak ezeket nem a pártideológiák hátsó udvaraiban kell keresnünk.

Munka – otthon – család. A munka nem jobb- vagy baloldali dolog, okos ember mind a két kezével dolgozik. Otthonra sem csak a szocialistáknak, nekünk is szükségünk van. És pontosan tudjuk, hogy nemcsak mi, polgári, nemzeti és keresztény értékeket valló emberek, hanem a szocialisták is arra vágynak, hogy munka után nyugalom és szeretet fogadja õket otthon a saját családjukban. Biztos megélhetést, kenyérkeresetet adó munka, saját otthon, szeretetet és nyugalmat biztosító család. Ez a mi nemzetegyesítõ programunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A szocialisták tegnap nemet mondtak ránk. Mi ma igent mondunk rájuk is. Nem azért, mert szocialisták, hanem azért, mert a mi szemünkben õk is elsõsorban magyarok. Mi nem felejtjük: elõször magyarok vagyunk s csak utána szocialisták, liberálisok vagy kereszténydemokraták. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Készen állunk arra, hogy olyan politikát teremtsünk Magyarországon, amelyben végre a magyar emberek lesznek a legfontosabbak. Nem kérünk elõnyöket külföldön – ott mindig lesznek nálunk fontosabbak. De kell hogy legyen egy hely a világon, ahol senki sem lehet nálunk fontosabb. Egy hely, ahol mi vagyunk a legfontosabbak. S mi azt akarjuk, hogy ez a hely végre Magyarország legyen.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A mi szövetségünk annyi szervezetet, közösséget visz majd be az Ország Házába a választások után, mint még soha senki a rendszerváltás óta. Ott lesznek velünk a gazdák, mert megállapodtunk a MAGOSZ-szal. Vegyék végre saját kezükbe sorsuk irányítását. Ott lesznek az eddig méltánytalanul mellõzött magyar kis- és középvállalkozók a Vállalkozók Pártjával. És ott lesznek a fiatalok is, hiszen emlékszünk, milyen fontos volt, hogy 1990-ben a saját hangunkon szólalhassunk meg a magyar országház épületében. És ott lesznek a romák is, akiket arra biztatunk, hogy vegyék végre saját kezükbe a sorsuk irányítását. Tudjuk, hogy a felemelkedésük útja a munkán és a tanuláson keresztül vezet. Hát menjenek õk elöl, mi segítjük õket. És ott lesz a Magyar Parlamentben Lakitelek is, mert nekünk fontos a magyar rendszerváltás hagyománya. És ott lesznek, kedves Barátaim, a kereszténydemokraták is, mert mi, akik itt vagyunk ezen a téren, mindannyian pontosan tudjuk, hogy kereszténység nélkül sem Európának, sem Magyarországnak nincsen szíve.

Kedves Barátaim, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Négy éve szívesen elõrehajtottuk volna az idõ kerekét, hogy egy szempillantás alatt túllegyünk azon a négy esztendõn, amelyrõl pontosan tudtuk, hogy mit tartogat hazánk számára. Sokszor úgy éreztük, sohasem volt ilyen hosszú négy évünk. Most elérkezett a pillanat, itt az idõ, amire vártunk, itt a lehetõség, amire négy éve készülünk, itt az alkalom, hogy az ébren tartott reményt beváltsuk. Egyetlen dolgot kell már csak tennünk, el kell mennünk választani.
Mi tudjuk, hogy Magyarország többre képes. Tudjuk, mert mi nem egy pártpolitikát szolgálunk, hanem a magyar országépítõk hagyományát folytatjuk. Látom, itt vannak közöttünk a nyugdíjasok, akik a második világháború után tíz körmükkel kaparták ki Magyarországot a romok alól, és országépítõként egy új hazát teremtettek a számunkra. És látom, hogy itt vannak a magam korabeliek szüleinek nemzedékét képviselõk is. Itt vannak azok, akik már a kommunizmusba születtek. És bár vágytak a szabadság után, mégsem mentek el, hanem maradtak. Maradtak, és becsületesen elvégezték a munkájukat. Bár nem remélhették – hogy is remélhették volna –, hogy az õ életükben még egyszer hazamennek az oroszok, hogy még õk a saját szemükkel megláthatják, amikor összeomlik a kommunizmus. Nem remélhették, és mégis, minden reggel felkeltek, elmentek dolgozni, és becsületesen elvégezték a munkájukat, mert õk is a magyar országépítõk hagyományát folytatták. Elvégezték a munkájukat, hogyha változik a történelmi csillagállás, akkor nekünk, az õ gyermekeiknek ne kelljen nulláról kezdeni az országépítést. Mi el fogunk menni szavazni.
És, kedves Barátaim, itt vagyunk mi is, a mai negyvenesek. Kellõ szerénységgel, de önbecsüléssel mondjuk ki, eddig mi is elvégeztük azt az országépítõ munkát, amit a vállunkra rakott a történelem. Mégiscsak végrehajtottuk a rendszerváltoztatást, és kimentettük Magyarországot a kommunizmus leomló gerendái alól egyetlen emberélet elvesztése nélkül. És látom, itt vannak a fiatalok. Hívjuk õket is, az elsõ szavazókat. Jöjjenek, õk is csatlakozzanak a magyar országépítõkhöz. Õk is legyenek ott az elsõ választáson. Lehet hogy éppen az õ szavazataik döntik majd el, merre haladjon tovább Magyarország.

Kedves Barátaim, sokan vagyunk – idõsek, középkorúak, meglett emberek és fiatalok is –, de nincs itt mindenki. Nincs itt mindenki, mert vannak olyanok, akik maguk sem tudják, hogy mitévõk legyenek. Akik fásultak és elfáradtak. Akik ki sem látnak a napi gondokból. Akik betegek, magányosak, akikre olyan csapásokat mért az élet, amelyeket eddig nem tudtak kiheverni. Nekünk, országépítõknek bennük is tartanunk kell a lelket. Nekünk õket is föl kell keresnünk. Nekünk kell elmondani nekik, hogy arra kérjük õket, csak még egyszer kerekedjenek fel, csak még egyszer szedjék össze magukat, jöjjenek el választani, és adjanak nekünk, magyar országépítõknek még egy esélyt. Adjanak még egy esélyt, hogy nemzeti kormány legyen Magyarországon, amely magyar szemmel nézi a világot, magyar fejjel gondolkodik és magyar szívvel érez. Adjanak nekünk még egy esélyt, és mi nekik is vissza fogjuk adni a jövõbe vetett reményt. Nekik is be fogjuk bizonyítani, hogy sohasem lehet a hazánkat úgy tönkretenni, hogyha összefogunk, mi közösen ne tudnánk újra és újra fölépíteni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Végezetül köszönet mindenkinek az elmúlt négy év kitartásáért. Köszönet a polgári köröknek, õket akarták a leghevesebben négy éve megbélyegezni. A polgári körök minden támadást, durva sértést és szitkot fegyelmezetten tûrtek. Sohasem panaszkodtak, csak tették a dolgukat rendületlenül. Védték értékeinket, és õk kezdték feléleszteni a magyar szolidaritást. Köszönöm a hõsies kitartást, köszönöm a példamutató helytállást. Nélkülük, kedves Barátaim, ma nem lehetnénk itt. Nélkülük jövõ vasárnap sem gyõzhetnénk, hiszen nekik köszönhetjük, hogy annyian együtt tudunk mozdulni, amikor eljött az idõ. És köszönöm a szellem és a kultúra embereinek, a híres sportolóknak, színészeknek, zenészeknek, mûvészeknek, professzoroknak, hogy kitartottak mellettünk.

Kedves Barátaim! Négy hosszú éven keresztül együtt maradtunk. Minden hónapban, minden héten, minden nap és a nap minden órájában emlékeztettük a magyarokat, hogy a polgári Magyarország ereje rendíthetetlen. Most ne hagyjuk magunkat elbizonytalanítani se fenyegetésekkel, se papírszobrokkal, se rémhírekkel, se jóslatokkal. A valóság az, hogy az elmúlt három évben az elõrejelzések ellenére, a jóslatok dacára minden választáson gyõzelmet arattunk. Én hiszem azt, hogy április 9-én ismét meg fog szólalni a valóság. Kedves Barátaim, kérem Önöket, ne feledjék: Sztálin szobra hatvanöt mázsa volt. Egy egész birodalmi hadsereg állt mögötte, mégis sikerült ledönteni. Most csak egy papírszobrot kell a helyére tennünk. Rajta, induljunk neki, mindenki tegye a dolgát, és találkozzunk vasárnap a befutónál.

Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!