A kilencvenes évek elején a hazai ipar nem tudott reagálni az egymást követő bányabezárásokra. Csak 1989-ben hárommilliárd veszteséget termeltek. 2012-ben jött a fordulat, a nemzeti energiastratégiában a hazai szén ismét kiemelt szerepet kapott: a hivatalos álláspont szerint már tartalék energiahordozóként számol vele a kormány. Akkor jött a felismerés, hogy ki kell képezni a jövő szakembereit.
Hiába a kiemelt állami ösztöndíj és a szándék: a tizennégy beiratkozóból mára csak négy marad a komlói szakiskolában – ottjártunkkor csak hárman ültek a padban. A bányászati képzés három helyen indult el 2014-ben, de csak Lőrinciben tudták tartani az osztálylétszámot.
„A bányák megnyitása még döntés előtt álló szakaszban van, ez hosszú távú, stratégiai kérés, a képzésre ettől függetlenül mindenki elküldheti a gyerekét” – mondja Komló polgármestere.
Ebben a tanévben nem küldték, Komlón nem indult el a második évfolyam.
Az elmúlt harminc évben közel negyven bányára került lakat Magyarországon. Az utolsó még működő mélyművelésű bánya Bakonyoszlopon van. A bányában évek óta bauxitot bányásznak, évi húszezer tonnát. És feleennyi szén is jut a szalagra. A mélyben maroknyi csapat dolgozik.
Csillag László ötvenévesen is a mélyben keresi a kenyérre valót. Huszonöt év munkaviszony után már élvezhetné a nyugdíjas éveket, de tovább dolgozik.
– Az a baj, hogy most már nincs utódunk, de sok szép, jó emlék van mindenkiben…
– Mindenki idősebb a csapatban is?
– Egy korosztály vagyunk. Ha nincs bánya, nincs esélyünk se. Kihalóban van a szakma.
– Nem vonzó?
– Nem is tudom. Elindult egy képzés, de senki nem jelentkezik, már egy éve itt kellene lenniük a vájártanulóknak. Sajnos nincs jövő.
Nettó 100-150 ezer forintos alapbér, plusz a pótlékok jutnak most a vájároknak. Persze fizetnének többet is a tulajdonosok, de be kell osztani minden forintot. Az Eoszén Kft. ügyvezetője azt mondja, a bányászat ma már nem sikerágazat.
„Szenet és bauxitot bányászunk. Úgy látszik, az utánpótlás a humán- és anyagi erőforrások területén kezd kimerülni. Hogy hogyan tovább, hogy milyen idők lesznek, azt valószínű nem a mi kis cégünk fogja megmutatni. Nehéz, de ha tesszük, amit tennünk kell, van reményünk arra, hogy hosszabb távon is fennmaradjon a magyar bányászat” – fogalmazott Fekete István.
Ehhez azonban szakképzett munkaerőre van szükség.
– A szakemberutánpótlás, ha így nézzük, szinte teljesen megszűnt. Mind a mérnökképzés, ahol évente egy-két bányaművelő mérnök képződik, mind a bányatechnikus-képzés gyakorlatilag megszűnt az országban, a vájárképzés újraindult, de azt mondom, hogy a mi szakmánk inkább gyakorlati tudást igényel. Annak a vájárnak, aki három év képzés után kikerül az iskolából, még évek kellenek ahhoz, hogy a föld alatt valóban megbízható munkát végző munkatárs legyen belőle. Erre nincs lehetőség.
– Ez nosztalgikus ábránd?
– Nem így fogalmaznám. Jó a kezdeményezés, de ehhez ott kell lennie a célnak előttünk. Ha van piac, van perspektíva, akkor ez kifejlődhet.
Komoly felvevőpiac a magyar bauxitra egyelőre Csehországban van, a Mal Zrt. felszámolásával a hazai timföldgyártás megszűnt, nem kell a bauxit sem. A szakszervezeti vezetők azt mondják, egyértelművé kell tenni a szakma jövőképét. A szakemberek azt mondják, egy bányanyitás súlyos milliókat emészt fel, megtérülése pedig mindig kérdéses.
A szénvagyon így hiába tetemes, egyelőre minden marad a régiben, és a mélyben. Jószerencse – egyelőre csak ebben bízhatnak biztosan a hazai bányászok.
