Fasisztázni Orbán Viktort

Bokros Lajos jó szokásához híven nem tudja, mit beszél. A Modern Magyarország Mozgalom elnöke, akire a róla elnevezett megszorítócsomag miatt emlékszünk elsősorban – szűk körben tündöklő kultusza ugyanúgy a pakkból fakad az egyik, ahogy kivételes népszerűtlensége a másik oldalon –, a következőket tartotta fontosnak közhírré tenni a minap: „Hazugságon alapuló nyílt antiszemita propaganda = fasizmus. Ki kell mondani végre, ezért kimondom: Magyarország miniszterelnöke fasiszta. A magyar kormány az adófizetők pénzén hazudozva az állami politika rangjára emelte a gyűlöletkeltést. Eljött az idő, hogy minden becsületes magyar állampolgár felemelje szavát a nemzetvesztő kormány fasiszta propagandája ellen. A Modern Magyarország Mozgalom a legélesebb szavakkal ítéli el a fasisztává züllött Fidesz bűnszövetkezet újabb lelki és szellemi kútmérgező akcióját.”

Kemény szavak, nem vitás!

A fasisztázásnak szép hagyományai vannak mifelénk. A rendszerváltás előtti időkbe visszamenni nem érdemes, maradjunk az azóta eltelt három évtizednél. A bélyeg mindenkinek kijárt, aki a baloldali-liberális világok határain kívül kereste boldogulását. A címke nem csupán a szélsőjobbos eszmék ingoványában sokszor elmerülő Csurka István-féle MIÉP-et vagy a régebben jóval radikálisabb Jobbikot találta meg, jutott belőle Antall Józsefnek, Boross Péternek vagy Kövér Lászlónak is. Adódott bunkósbotként használni a jelzőt, és egy ideig meg is hozta a vágyott eredményeket.

Közben azonban telt-múlt az idő, és apránként minden megváltozott. Először is a hazai pártstruktúra. Másodszor az ideológiák aktuális állapota. Harmadszor a kommunikáció nyelvezete. Egész egyszerűen: minden és mindenki kopik, miközben a felmerülő kihívások sosem maradnak ugyanazok, nemhogy hosszú, de közép- és rövid távon sem.

A 2001 őszén új szakaszába lépett iszlám terror, majd utána a világválság átrajzolta a konstellációkat. Noha sokáig nem fogtuk fel – vagy nem akartuk észrevenni –, valójában már akkortól újszerű válaszokat kellett keresni az egyre szokatlanabb kérdésekre. Végül az arab tavasz és következményei – beleértve az oroszok „domesztikálásának” felfüggesztését is – végképp betették a kaput a további békés és ártatlan fejlődés előtt.

Magyarországot a terror nem érte el – remélhetjük, hogy nem is fogja –, ám a válság odacsapott. Gyurcsány Ferenccel karöltve mintegy. Másfél ciklusnyi inkompetens-immorális kormányzás elegendőnek bizonyult, hogy a korábbi szisztéma tökéletesen kiüresedjék. A baloldali-liberális kultúra szubkultúrává töpörödött, elveszítve minden hitelét és tartalékát. Fontos nüansz: a szótárával egyetemben. Minden kifejezés, amit azelőtt használtak, elbukta tartalmát, értékét, használhatóságát, hatékonyságát. Paródia lett belőlük.

Orbán Viktor e fejlemény gyümölcseit is gondtalanul élvezheti. Amikor valaki – mint most Bokros Lajos – vehemensen fasisztázza őt, azzal nyilvánvalóan neki tesz szolgálatot. A szavakon túl amiatt is, mert ezek a figurák bármit mondanak, fordított hatást érnek el vele. Jó, jó, bármit nem mondhatnak – csakis ugyanazt, amit évtizedek óta. Paradoxon: érdekeik egybeesnek. Ha Bokros Lajos fasisztázik – vagy Gyurcsány Ferenc hőbörög –, az valamennyi érintett számára hasznos, minthogy nem csupán ellenségük táborát hozzák lázba, hanem a sajátjukat is. Kár, hogy hadaik létszáma közel sem egyforma. Azaz: annyira nem nagy kár.

A politika természetesen nem pusztán stratégia, taktika, érdek és haszon. Miért ne mondhatná ki Bokros Lajos, ha úgy gondolja? Ha szerinte Orbán Viktor fasiszta, mondja csak, akkor is, ha azzal a világ összes sunyi fasisztáját emeli magasabbra.

Ámde micsoda Orbán Viktor és a Fidesz, midőn egyre engesztelhetetlenebbül sorosozik? Fasiszta? Hát: aligha. Akkor sem lenne az, ha a jelzőnek volna érdemi tartalma. Ha nem lenne – mint fentebb megkíséreltem kifejteni – mérhetetlenül-menthetetlenül kilencvenes évekbeli hangulata.

A miniszterelnök és csapata tisztán matematikai alapon politizál, kíméletlenül, skrupulusok nélkül használva ki a kopásokat, kiüresedéseket, torzulásokat. Azokat, amelyeket az előző évtizedeket uraló politikáknak köszönhet. Most neki áll a zászló. Az orbáni politika érték-, ideológia- és eszmementes, amely rég felismerte, melyek azok a tabuk, amelyek részben vagy egészben elveszítették tabu jellegüket. Orbán Viktor még csak nem is annyira harcias. Feszeget ugyan, feszeget szorgosan, és megy is előre – de csak verbálisan és óvatosan. Soha nem annyira botorul, hogy elveszíthesse a visszatérés fonalát. Tudja, hogy az egyensúly a legfontosabb. Anélkül a hatalomban maradni nem lehet. Más kérdés, hogy az orbáni egyensúlyt sokan káosznak látják. 2017 nyarán úgy tűnik: ők azok, akik tévednek a valóság megítélésében.