– A sérülése, a műtéte, a rehabilitációja miatt csak így kezdhetjük: hogy van?
– Köszönöm szépen, várjon, hogy is szokták mondani? A körülményekhez képest jól vagyok – válaszolta Szilágyi Áron. A háromszoros olimpiai bajnok kardvívó Achilles-inát szeptember elején műtötték, s bár nézőként ott volt decemberben az országos bajnokságon, egyelőre a felépülésére koncentrál. – Az országos bajnokságon jó volt újra beleszagolni a légkörbe, jó volt újra vívóversenyt nézni, ami pedig a rehabilitációmat illeti, arról azt mondhatom, úgy halad, ahogyan kell: itt is előre meg van írva a heti programom, és projektalapon fogom fel ezt is.
– Ez a projekt a visszatéréséig tart?
– Van egy optimista és egy pesszimista becslés a visszatérésemre. Az előbbi azt takarja, hogy már márciusban vívó jellegű munkát tudok végezni, és májusban esetleg már versenyezhetek is. A pesszimista azt, hogy ez a szezonom elmegy, és csak a következőben tudok visszatérni. Azon vagyok, hogy az optimista valósuljon meg.
– Az érzései vagy az orvosok döntenek majd?
– Az a stáb dönt, amelyik a felkészítésemet irányítja, s ebben az orvosok mellett benne van a gyógytornász, az erőnléti és a vívóedzőm is.
– Teljesen elmúlt a fájdalom a sarkában?
– Ilyenről egyelőre nem számolhatok be. Egy terhelésre fokozódó fájdalmat okozó krónikus gyulladásom volt, s mivel az ízületeimet mobilizálni kell, hogy megerősödjenek, sokat terhelem a lábamat, így aztán még érzem a fájdalmat – nem is tudom megmondani, milyen lesz a fájdalommentes élet. Attól azért még messze vagyok. De sikerként könyvelhetem el, hogy egyre több mindent elbír a sarkam, például már tudok lábujjhegyre emelkedni.
– Évek óta úgy ismerjük, mint aki két lábbal áll a földön, és minden nehézség, döntés előtt számba veszi a lehetőségeket: létezik olyan forgatókönyv is a fejében, amelyikben nincs ott a visszatérés?
– Mit nevezünk visszatérésnek? Az már annak számít, ha pástra állok a Vasasban egy vívóedzésen? Vagy az a visszatérés, ha világbajnoki érmet ünnepelek a csapattal?
– A két végletet említi, de mondjuk maradjunk egy világbajnoki indulásnál.
– Én azt szeretném, hogy abban a „vívóminőségben” térjek vissza, mint amiben voltam az előző években. Ez, talán nem szerénytelenség ilyet mondanom, magas szint: a világelitet célzom meg újra, nem is nagyon gondolok másra. A szezont és a következőt is arra szánom, hogy megnézzem, ez összejön, összejöhet-e.
– Van ehhez az úthoz kellő türelme, nincs benne önben, hogy gyerünk, menjünk, csináljunk? Hogyan fogja magát vissza?
– Nincs még olyan nagy pengeéhségem, vagyis nem az a nehéz, hogy nem versenyezhetek, hogy nem léphetek pástra, őszintén szólva, kifejezetten jólesik a szünet. Ami hiányzik, az a sportmozgás – arról álmodom néha, hogy futok. Jó lenne elmenni fallabdázni a bátyámmal, teniszezni a haverokkal vagy beállni egy kispályás focira. Nehéz megélnem, hogy mindezt nem csinálhatom. Biztosan jelentkezik majd a vívás hiánya is, ahogyan „komolyodik” a szezon, ahogyan egyre inkább jönnek az erős versenyek. De mert e tekintetben még nincs hiány bennem, megvan a türelem is, az a türelem, amelyik kell a rehabilitációhoz. És az elmúlt négy hónap tapasztalatából is tudom már, ehhez idő kell.
– Azt elmondta, hogyan tervezi ezt az évét, de hogyan összegzi az előzőt? Ha egyetlen jelzőt mondhatna 2024-re, mi lenne az?
– Egyetlen jelző?
– Lehet egy mondat is. Megsúgom, hogy például az úszó Kós Hubert a tökéletes jelzőt választotta a kérdésre válaszolva.
– Kós Hubi helyében minden bizonnyal én is ezt mondtam volna. Hogy milyen volt az én évem? Eseménydús. Ha belegondolok, mi minden történt: olimpia, sérülés, műtét, rehabilitáció, igen, ha ezekre gondolok, azt hiszem, az eseménydús kifejezés mutatja meg leginkább, milyen volt nekem 2024.
Forrás: Nemzeti Sport
Fotó: Árvai Károly
