A művészek és a politika kapcsolata ma már gyakran inkább egy rosszul rendezett paródiára emlékeztet, mintsem valódi társadalmi párbeszédre. Míg a történelmi szerepvállalás idején az alkotók valódi kockázatot vállaltak, napjainkban a hírességek politikai véleménye leginkább a PR-gépezet része. Olyan nevek, mint Robert De Niro vagy Mark Ruffalo, láthatóan elhitték, hogy a forgatókönyvek hősies mondatai a való életben is feljogosítják őket a kioktatásra. Ez a fajta művészi aktivizmus azonban sokszor éppen az ellenkezőjét váltja ki a közönségből: a hitelesség elvész a luxusvillák kényelmében megfogalmazott dörgedelmek között. A közélet és művészet határvonala elmosódott, a színpad pedig politikai szószékké alakult, ahol a nézők már nem katarzist, hanem pártpolitikai katekizmust kapnak a jegyük mellé.
