Sorra jelennek meg a hírek a múlt szombaton a Rákóczi úti szálloda ablakából meztelenül kiugrott férfiról. Aligha akad ember, akit ne kavart volna föl ez az öngyilkosság. A legnagyobb visszhangot mégis annak a fiatalembernek a nyilatkozata keltette, akinek a keze között halt meg az illető, és aki saját beszámolója szerint egyedüliként próbált segíteni. Ferenczi Gábor már vasárnap megkereste az Origo internetes portált, hogy elmondja, szégyennek tartja, hogy a rengeteg szemtanú egy lépést sem tett, hogy segítsen. Inkább bámészkodott, nevetett vagy buzgón fotózott. Elmondása szerint nem álltak félre az autósok sem, nem kérdezték, hozzanak-e pokrócot, hogy legalább letakarják a meztelen testet. Csak lelassítottak, kikerülték a helyszínt, több sofőr a telefonjával videózott az ablakon keresztül. Más beszámolók szerint nem igaz, hogy senki sem próbált segíteni, mert bár a lezuhant férfihoz nem nyúltak a jelenlévők, volt, aki legalább a forgalmat próbálta terelni.
Akárhogy történt, az eset rávilágít, mennyire közömbös a környezet. Ahogyan arra is, hogy bár ez esetben senki sem menthetett volna életet, az ilyen magatartás – amelynek amúgy jól körülírható oka van (erről szól keretes írásunk) – évente ezrek életének megmentését akadályozza meg.
– Évente nagyjából egymillió beteget látunk el, a helyszínre érkezve pedig azt tapasztaljuk, hogy mindössze az esetek egy-két százalékában nyújt valaki megfelelő elsősegélyt – mondja Győrfi Pál. Az Országos Mentőszolgálat szóvivője beszámol róla, hogy általában véve nincsenek ugyan adatok arról, hány életet mentene meg a mentők kiérkezéséig a civilek által nyújtott segítség, van egy olyan adat, amely igen beszédes.
– Ötezer hirtelen szívmegállás történik évente közterületen, utcán. A mentők az érintetteknek csupán néhány százalékát tudják megmenteni. Ennek oka, hogy a mentőszolgálatnak a legjobb esetben is öt-tíz percre van szüksége a helyszínre érkezéshez, viszont hirtelen szívmegállásnál a mellkasnyomást – amely pótolja a szívműködést, biztosítja a vér szervezetben történő keringetését – meg kell kezdeni négy percen belül. Ha ezt valaki nem teszi meg, akkor mire kiér a mentő, visszafordíthatatlan károsodás keletkezik a szervezetben, a szívműködést pedig már szakember sem tudja újraindítani.
Győrfi Pál hangsúlyozza, hogy az ilyen szívmegállásos esetek nagyjából 60 százaléka, tehát több ezer ember élete, az érintetteknek több mint a fele valószínűleg megmenthető lenne, ha valaki idejében elkezdené a mellkasnyomásokat, és szintén idejében érkezne a defibrillátor. Ilyen eszközt (összesen 34 darabot) a Budapesti Közlekedési Központ telepített már a fővárosi M2-es és M3-as metró minden állomására. Sok irodában, ügyfélszolgálaton is van már készülék, számukat pedig tovább kellene növelni a későbbiekben. A defibrillátor hasznosságát mutatja, hogy tavaly júniusban a metrón utazók azért tudtak megmenteni egy életet (idős férfi esett össze a metrókocsiban infarktus miatt), mert a Puskás Ferenc Stadion állomáson a mentők riasztásával egy időben megkezdték az újraélesztést, amelyben a zuglói önkormányzat által felajánlott defibrillátorok egyike nyújtott segítséget.
Nem volt ilyen szerencséje annak az embernek, aki nemrég egy fővárosi villamosmegállóban esett össze.
– Erről az esetről többen is tettek bejelentést, akik pedig nálunk fogadják a segélyhívásokat, egészségügyi szakemberek, nem egyszerű diszpécserek. Feladatuk, hogy tanácsokat adjanak a betelefonálóknak, tájékoztassák őket arról, mit tegyenek, amíg kiér a mentő. Ez alkalommal is próbáltak úgynevezett telefonos újraélesztést kezdeményezni, de a bejelentők között egy sem akadt, aki erre hajlandó lett volna – mondja a szóvivő.
A mellkasnyomásos újraélesztési technika csak nagyjából négy éve került be a jogosítvány megszerzéséhez szükséges elsősegély-nyújtási tananyagba, így elképzelhető, hogy a jelenlévők közül senki sem ismerte a módszert. Vagy éppen más ok miatt volt képtelen segítséget nyújtani.
– Sokszor nem is mernek cselekedni az emberek a mentő kiérkezéséig, csak várnak. Emiatt sokan halnak meg – hangsúlyozza Győrfi Pál. Elmondja, hogy persze az elsősegélynyújtás eléggé komplex ismeretanyag, akár évekig is lehet tanulni. Mégis van több olyan eset, amikor valóban életmentő lehet, hogy tudnak-e segíteni a helyszínen tartózkodó emberek. Ilyen a már említett hirtelen szívmegállás, de ilyen az is, amikor félrenyel valaki, és elzáródik a légútja. Ha az emberek tudnák, hogy ilyenkor ütéseket kell mérni a lapockák köré, majd az úgynevezett Heimlich-féle műfogást kell alkalmazni (az illetőt át kell karolni hátulról, majd megnyomni a gyomránál), kevesebb áldozatuk lenne az ilyen baleseteknek. Az erős vérzések ugyancsak ebbe a kategóriába tartoznak: ha valakinek ömlik a vér a karjából, nincs idő mentőre várni, hamar csillapítani kell a vérzést néhány mozdulattal. A közbeavatkozás akkor is életmentő lehet, ha valaki elveszítette az eszméletét.
– A többség már nem emlékszik a vezetői engedély megszerzésekor szintén tanított mesterséges lélegeztetésre sem. Ennek egyik oka az, hogy bár az elsősegélyvizsga egységes, a Vöröskereszt szervezi, de az, hogy ki hogyan készül föl rá, minden esetben egyéni kérdés. Ezeket az oktatásokat többnyire az autósiskolák szervezik, a képzésnek pedig jellemzően nem az a célja, hogy valaki hosszú távra begyakorolja az újraélesztést, hanem az, hogy másnap mindenki átmenjen valahogy a vizsgán. Emiatt ezek az ismeretek csak rövid időre maradnak meg. Másrészt nem igazán tanították ezeket a teendőket egészen a közelmúltig, a jogosítványszerzést leszámítva – mondja Győrfi Pál.
A mentők az új Nemzeti alaptantervtől remélnek javulást, amely már gyermekkorban hangsúlyosabban kezeli az elsősegélynyújtás-oktatást. Emellett javíthat a helyzeten a sürgősségi akadémia elnevezésű kezdeményezés is. Ez az Országos Mentőszolgálat új szervezeti egysége, amelynek kifejezetten az is célja, hogy fejlessze a lakosság életmentési ismereteit. Létrehozására már komplex programot dolgozott ki a mentőszolgálat. Így, ha minden igaz, a jövőben kevesebb életet veszítünk el pusztán amiatt, mert ölbe tett kézzel várunk a mentőautóra.
Sajátos önvédelem
– Semmi meglepő nincs abban, ahogyan a Rákóczi úti öngyilkosságot, illetve az azutáni eseményeket átélő emberek viselkedtek. Magatartásuk remek példája az egyik legegyszerűbb szociálpszichológiai jelenségnek, a felelősségeloszlásnak – mondja Faludi Viktória tanácsadó szakpszichológus, krízisterapeuta. – Ha sokan vagyunk felelősek valamiért, akkor szeretjük áthárítani a többiekre. Mert biztosan telefonált már valaki a mentőknek, biztosan segít majd valaki. Ez a gondolkodásmód sajnos mindannyiunkra jellemző, általános pszichológiai jelenség. Az persze más kérdés, hogy még jobban kiéleződik a mai elidegenedett társadalomban.
A szakpszichológus külön hangsúlyozza, hogy ilyen helyzetben nem véletlenül kezdik használni az emberek telefonjuk kameráját sem. A fényképezésnek is megvan a maga pszichológiai háttere.
– Amióta vannak mobileszközeink, amelyek meggyorsítják a kommunikációt, minden egyszerre lehet közeli, mégis távoli. Ezt úgy kell érteni, hogy az emberek ösztönösen úgy próbálnak maguktól érzelmileg eltávolítani egy közeli drámai történést, hogy afféle eseményt – vagy akár viccet – csinálnak belőle. Azaz odamennek, megnézik, lefotózzák.
Létezik egy másik véglet is, amikor valaki úgy akarja eltávolítani magától a történteket, hogy oda sem megy, így akarva elkerülni az érzelmi bevonódást. Mindkét megoldás azt a célt szolgálja, hogy a jelenlévők a történteken kívülre helyezzék magukat. A szakember szerint ezt a magatartást talán meg lehet érteni, de attól még elítélendő, hogy nem segít az illető. Az ilyen helyzetet el lehetne kerülni tájékoztatással, oktatással.
