Mélység
Meztelen test zuhant egy fővárosi szállodából az úttestre a múlt hét végén. Ám a biztosítékot nem az öngyilkosság híre, hanem az utca emberének közönyössége verte ki. Megdöbbentő volt ez akkor is, ha segítők rohama sem menthetett volna életet. Arról viszont hallgatunk, hogy évente több ezer embert veszítünk el amiatt, mert nem nyújtunk elsősegélyt.
Sorra jelennek meg a hírek a múlt szombaton a Rákóczi úti szálloda ablakából meztelenül kiugrott férfiról. Aligha akad ember, akit ne kavart volna föl ez az öngyilkosság. A legnagyobb visszhangot mégis annak a fiatalembernek a nyilatkozata keltette, akinek a keze között halt meg az illető, és aki saját beszámolója szerint egyedüliként próbált segíteni. Ferenczi Gábor már vasárnap megkereste az Origo internetes portált, hogy elmondja, szégyennek tartja, hogy a rengeteg szemtanú egy lépést sem tett, hogy segítsen. Inkább bámészkodott, nevetett vagy buzgón fotózott. Elmondása szerint nem álltak félre az autósok sem, nem kérdezték, hozzanak-e pokrócot, hogy legalább letakarják a meztelen testet. Csak lelassítottak, kikerülték a helyszínt, több sofőr a telefonjával videózott az ablakon keresztül. Más beszámolók szerint nem igaz, hogy senki sem próbált segíteni, mert bár a lezuhant férfihoz nem nyúltak a jelenlévők, volt, aki legalább a forgalmat próbálta terelni.
Akárhogy történt, az eset rávilágít, mennyire közömbös a környezet. Ahogyan arra is, hogy bár ez esetben senki sem menthetett volna életet, az ilyen magatartás – amelynek amúgy jól körülírható oka van (erről szól keretes írásunk) – évente ezrek életének megmentését akadályozza meg.
– Évente nagyjából egymillió beteget látunk el, a helyszínre érkezve pedig azt tapasztaljuk, hogy mindössze az esetek egy-két százalékában nyújt valaki megfelelő elsősegélyt – mondja Győrfi Pál. Az Országos Mentőszolgálat szóvivője beszámol róla, hogy általában véve nincsenek ugyan adatok arról, hány életet mentene meg a mentők kiérkezéséig a civilek által nyújtott segítség, van egy olyan adat, amely igen beszédes.
– Ötezer hirtelen szívmegállás történik évente közterületen, utcán. A mentők az érintetteknek csupán néhány százalékát tudják megmenteni. Ennek oka, hogy a mentőszolgálatnak a legjobb esetben is öt-tíz percre van szüksége a helyszínre érkezéshez, viszont hirtelen szívmegállásnál a mellkasnyomást – amely pótolja a szívműködést, biztosítja a vér szervezetben történő keringetését – meg kell kezdeni négy percen belül. Ha ezt valaki nem teszi meg, akkor mire kiér a mentő, visszafordíthatatlan károsodás keletkezik a szervezetben, a szívműködést pedig már szakember sem tudja újraindítani.
Győrfi Pál hangsúlyozza, hogy az ilyen szívmegállásos esetek nagyjából 60 százaléka, tehát több ezer ember élete, az érintetteknek több mint a fele valószínűleg megmenthető lenne, ha valaki idejében elkezdené a mellkasnyomásokat, és szintén idejében érkezne a defibrillátor. Ilyen eszközt (összesen 34 darabot) a Budapesti Közlekedési Központ telepített már a fővárosi M2-es és M3-as metró minden állomására. Sok irodában, ügyfélszolgálaton is van már készülék, számukat pedig tovább kellene növelni a későbbiekben. A defibrillátor hasznosságát mutatja, hogy tavaly júniusban a metrón utazók azért tudtak megmenteni egy életet (idős férfi esett össze a metrókocsiban infarktus miatt), mert a Puskás Ferenc Stadion állomáson a mentők riasztásával egy időben megkezdték az újraélesztést, amelyben a zuglói önkormányzat által felajánlott defibrillátorok egyike nyújtott segítséget.
Nem volt ilyen szerencséje annak az embernek, aki nemrég egy fővárosi villamosmegállóban esett össze.
– Erről az esetről többen is tettek bejelentést, akik pedig nálunk fogadják a segélyhívásokat, egészségügyi szakemberek, nem egyszerű diszpécserek. Feladatuk, hogy tanácsokat adjanak a betelefonálóknak, tájékoztassák őket arról, mit tegyenek, amíg kiér a mentő. Ez alkalommal is próbáltak úgynevezett telefonos újraélesztést kezdeményezni, de a bejelentők között egy sem akadt, aki erre hajlandó lett volna – mondja a szóvivő.
A mellkasnyomásos újraélesztési technika csak nagyjából négy éve került be a jogosítvány megszerzéséhez szükséges elsősegély-nyújtási tananyagba, így elképzelhető, hogy a jelenlévők közül senki sem ismerte a módszert. Vagy éppen más ok miatt volt képtelen segítséget nyújtani.
– Sokszor nem is mernek cselekedni az emberek a mentő kiérkezéséig, csak várnak. Emiatt sokan halnak meg – hangsúlyozza Győrfi Pál. Elmondja, hogy persze az elsősegélynyújtás eléggé komplex ismeretanyag, akár évekig is lehet tanulni. Mégis van több olyan eset, amikor valóban életmentő lehet, hogy tudnak-e segíteni a helyszínen tartózkodó emberek. Ilyen a már említett hirtelen szívmegállás, de ilyen az is, amikor félrenyel valaki, és elzáródik a légútja. Ha az emberek tudnák, hogy ilyenkor ütéseket kell mérni a lapockák köré, majd az úgynevezett Heimlich-féle műfogást kell alkalmazni (az illetőt át kell karolni hátulról, majd megnyomni a gyomránál), kevesebb áldozatuk lenne az ilyen baleseteknek. Az erős vérzések ugyancsak ebbe a kategóriába tartoznak: ha valakinek ömlik a vér a karjából, nincs idő mentőre várni, hamar csillapítani kell a vérzést néhány mozdulattal. A közbeavatkozás akkor is életmentő lehet, ha valaki elveszítette az eszméletét.
– A többség már nem emlékszik a vezetői engedély megszerzésekor szintén tanított mesterséges lélegeztetésre sem. Ennek egyik oka az, hogy bár az elsősegélyvizsga egységes, a Vöröskereszt szervezi, de az, hogy ki hogyan készül föl rá, minden esetben egyéni kérdés. Ezeket az oktatásokat többnyire az autósiskolák szervezik, a képzésnek pedig jellemzően nem az a célja, hogy valaki hosszú távra begyakorolja az újraélesztést, hanem az, hogy másnap mindenki átmenjen valahogy a vizsgán. Emiatt ezek az ismeretek csak rövid időre maradnak meg. Másrészt nem igazán tanították ezeket a teendőket egészen a közelmúltig, a jogosítványszerzést leszámítva – mondja Győrfi Pál.
A mentők az új Nemzeti alaptantervtől remélnek javulást, amely már gyermekkorban hangsúlyosabban kezeli az elsősegélynyújtás-oktatást. Emellett javíthat a helyzeten a sürgősségi akadémia elnevezésű kezdeményezés is. Ez az Országos Mentőszolgálat új szervezeti egysége, amelynek kifejezetten az is célja, hogy fejlessze a lakosság életmentési ismereteit. Létrehozására már komplex programot dolgozott ki a mentőszolgálat. Így, ha minden igaz, a jövőben kevesebb életet veszítünk el pusztán amiatt, mert ölbe tett kézzel várunk a mentőautóra.
Sajátos önvédelem
– Semmi meglepő nincs abban, ahogyan a Rákóczi úti öngyilkosságot, illetve az azutáni eseményeket átélő emberek viselkedtek. Magatartásuk remek példája az egyik legegyszerűbb szociálpszichológiai jelenségnek, a felelősségeloszlásnak – mondja Faludi Viktória tanácsadó szakpszichológus, krízisterapeuta. – Ha sokan vagyunk felelősek valamiért, akkor szeretjük áthárítani a többiekre. Mert biztosan telefonált már valaki a mentőknek, biztosan segít majd valaki. Ez a gondolkodásmód sajnos mindannyiunkra jellemző, általános pszichológiai jelenség. Az persze más kérdés, hogy még jobban kiéleződik a mai elidegenedett társadalomban.
A szakpszichológus külön hangsúlyozza, hogy ilyen helyzetben nem véletlenül kezdik használni az emberek telefonjuk kameráját sem. A fényképezésnek is megvan a maga pszichológiai háttere.
– Amióta vannak mobileszközeink, amelyek meggyorsítják a kommunikációt, minden egyszerre lehet közeli, mégis távoli. Ezt úgy kell érteni, hogy az emberek ösztönösen úgy próbálnak maguktól érzelmileg eltávolítani egy közeli drámai történést, hogy afféle eseményt – vagy akár viccet – csinálnak belőle. Azaz odamennek, megnézik, lefotózzák.
Létezik egy másik véglet is, amikor valaki úgy akarja eltávolítani magától a történteket, hogy oda sem megy, így akarva elkerülni az érzelmi bevonódást. Mindkét megoldás azt a célt szolgálja, hogy a jelenlévők a történteken kívülre helyezzék magukat. A szakember szerint ezt a magatartást talán meg lehet érteni, de attól még elítélendő, hogy nem segít az illető. Az ilyen helyzetet el lehetne kerülni tájékoztatással, oktatással.
