És te kit gyűlölsz a legjobban?

A parlamenti választásokat két dolog dönti el – egyáltalán nem a programok, azokra soha nem kíváncsi szinte senki –: a regnálókkal szembeni proteszthangulat intenzitása és a rendelkezésre álló alternatív erők felkészültsége, valós vagy vélt kormányzóképessége. Magyarul fogalmazva: választhatósága. Összességében ritkább, hogy valakire voksolunk, a valaki ellen változat a gyakoribb. Ennek is egyszerű az oka: ideális pártok és tökéletes politikusok nincsenek. Nem érthetünk velük egyet mindig az összes kérdésben, hacsak nem vagyunk ütődött szektások. Rendre mondanak vagy tesznek valami hülyeséget, hiába tűnnek olykor már-már rokonszenvesnek. Valamennyien, kivétel nélkül. Mivel azonban a hatalmon lévők vannak szem előtt – tenni is törvényszerűen nekik áll módjukban –, ezért belőlük lesz elegünk inkább. Erről szól a parlamenti váltógazdaság.

A harmadik magyar köztársaság fontos és örömteli sajátossága volt mind ez ideig, hogy soha nem hiányoztak az alternatívák. Minőségük, igaz, gyakran hagyott maga után kívánnivalót, de a tömegdemokrácia már csak ilyen, az embereknek nem lehet megparancsolni, hogy mindig azok mellé álljanak, akik mellé történelmileg érdemes. Muszáj itt megjegyezni, hogy eddig egy ciklus volt, amikor a hatalom közel négy éven keresztül úgy érezhette, nem lesz kinek leváltania őt. Ez Horn Gyula érdemi politikusi karrierjének végét jelentette. Amikor ez a miniszterelnök 1998-ban végül rájött, hogy a feltörekvő Fideszt és a parodisztikus Kisgazdapártot mégis komolyan kellene vennie, egy-két héttel a döntő csaták előtt, akkor már késő volt. Még egy meglepetés eszünkbe juthat, ám 2002 más: akkor csak a miniszterelnök-jelölt tűnhetett komolytalannak, a kihívó MSZP korántsem volt az.

Mindazonáltal mi történik akkor, ha egy olyan rendszer épül fel, amelyben az effajta egyensúlyok nem működnek? Mint most?

A lassacskán nyolcadik éve uralkodó Fidesz Orbán Viktorral az élén úgy szórja az ocsmányságokat egymás hegyére-hátára, mint a géppuska. Szó szerint nincs nap, hogy ne juthatnánk el tucatig az ilyesmik számlálásában. Hogy csak a legfrissebbet mondjam – a CEU-akciót hagyjuk is, arról éppen elegen beszélnek éppen eleget, egy látszólagos apróságot emelnék ki szándékosan –: milyen már az is, hogy az ország legborzalmasabb sportújságírója Puskás- és futballügyi nagykövet lesz hirtelen? Hivatalosan, a külügyminiszter előterjesztésére, Áder János államelnök kinevezése alapján? Úgy meg lesz ezek után öregbítve a szerencsétlen magyar futball hírneve, hogy a fal adja a másikat!

Ilyenekből és hasonlókból, ismétlem, nem egy van, és nem kettő, hanem megszámlálhatatlanul sok. Eljutottunk addig a pontig, hogy fel sem kapjuk a fejünket arra, hogy újra meg újra muszáj lett volna felkapnunk a fejünket.

Nem véletlen, hogy a vonatkozó felmérések szerint bár nagyon is vezet a Fidesz – a hozzá hasonló képződmények alkalmasak arra, hogy maguk köré gyűjtsék és izgalomban tartsák a hívőket –, egyszersmind ő áll az elutasítottak élén is. Messze-messze leszakadva követik a többiek. Mókás vagy szomorú, egyre megy: még Gyurcsány Ferenc rettenetes pártja sem ér a nyomába, a Fidesz 30 százalékához képest mindössze 14-et bír összekaparni aktuálisan. Ezt a 30-ast ráadásul úgy kell értelmezni, hogy a megkérdezettek egyvalakire bökhettek rá, azaz a másodlagos-harmadlagos utálkozások mértéke és intenzitása nem ismeretes.

Most jön a legfontosabb kérdés. Oké, hogy a proteszthangulat folyamatosan fokozódik, melynek jegyében a választópolgárok legnagyobb része, mint látható és tapasztalható, szívesen elküldené végre ezeket a bánatba. Ám úgy tűnik közben, hogy hiányzik a másik feltétel. A jobb híján alternatíva. Mert a valóságban bizony nem csupán egyvalakire bökhetünk rá. Ha olyan kedvünk van, akkor akár mindenkire.

Nos, ez esetben több minden bekövetkezhet. Leginkább az, hogy a drámai feszültség nem lanyhul. Gyűlik és gyűlik, hiszen fűtik, adják hozzá a muníciót, hol szándékoltan, hol óvatlanul, nem sajnálják. Így lesz az elutasításból előbb általános rosszkedv, majd utálat, gyűlölet és tehetetlen düh. Lassan, de biztosan. Aki azt állítja, hogy igenis tudja, mi lesz a 2018-as parlamenti választások eredménye, az nem tudja, mit beszél.