Egy gyékényen Orbán Viktorral

A miniszterelnök szomorú. Nincs ezen mit csodálkozni. Miközben mások hőbörögnek, eszetlenül, felelőtlenül, fel-alá masírozva az utcákon bulizósan-fiatalosan, addig neki dolgoznia kell. Anélkül sem a magyar emberek érdekeit, sem a migránsok és Soros György fenyegette európai kultúrkört nem bírhatná megvédeni.

Bizonyára megfigyelte már a nyájas olvasó is: a miniszterelnök összes beszéde és interjúja egyformán épül fel. Orbán Viktor különösen tehetséges abban, hogy értelmes-érvényes felismeréseket, koherensnek tűnő világmagyarázatokat rázzon össze fél- vagy akár egészen vad feltételezésekkel, és végül erre a katyvaszra építve hirdesse meg aktuális programját. Hibátlan pontosságok vegyülnek ilyenkor meredek, százszázalékos marhaságokkal, minden fakszni nélkül. A közönség fennakadhatna ezen – mármint a hívő része is –, mégsem teszi soha. Van egy tippem, hogy miért nem: azért, mert az emberek jól megfogalmazott, tisztán hallható, hatalmas igazságokat akarnak hallani. Szinte mindegy is, hogy ezeknek az igazságoknak mekkora a valóságos igazságtartalmuk. A méretük számít, pláne, hogy a tények nem makacs, hanem tetszés szerint csoportosítható dolgok.

Az utóbbi időben azonban vannak fontos változások. Magától értetődően: mivel a miniszterelnök tempósan távolodik napjaink egyre összetettebb valóságától – részben szándékosan –, így továbbra is radikálisan egyszerűsítő valóságmagyarázatainak elemei is egyre ritkábban értelmesek-érvényesek. Az orbáni világkép mind misztikusabb és ködösebb. Egyfelől. Miközben másfelől a permanens harc hevében kevésbé riad vissza a vezénylő tábornok attól, hogy a fehéret feketének nevezze. Sokkal gyakrabban, sokkal kevésbé kételkedősen, mint azelőtt.

Ennek jegyében kell kiemelnünk bölcselkedős húsvéti interjújának e rekordgyanúsan bizarr állítását: „Magyarországon most a kampány főpróbája zajlik. A kérdés az, a kormány talpon van-e. A kormányon lévőknek több nehézséget okoz részt venni egy ilyen főpróbán, mert közben itt az ország, amelynek ügyei vannak, döntéseket kell hozni, így kevesebb módunk és alkalmunk nyílik kampányüzemmódban működni, mint riválisainknak.”

Ismételjük meg ezt: kevesebb módunk és alkalmunk nyílik kampányüzemmódban működni, mint riválisainknak.

Fakadjunk is sírva csapatostul nyomban. Sajnáljuk kicsit a szomorú miniszterelnököt. Kevesebb a módjuk. Kevesebb az alkalmuk. Akkor, amikor évek óta egyebet sem látunk utcán, újságban, tévében, mint kék hirdetéseket – most épp: állj meg, Brüsszel, te pondró! –, akkor, amikor egyik aljas nemzeti konzultáció követi a másikat, akkor, amikor maguk alá teperik a médiát, akkor, amikor ezerkilencszáznyolcvannégyszer hangzik el naponta fideszes szájakból Soros György neve, akkor, amikor megpróbálják kiirtani a máshogyan gondolkodó műhelyek írmagját is.

Akkor, amikor mindezek miatt képtelenség józanul beszélni vagy vitázni migrációról, Soros Györgyről, liberalizmusról és bármiről, amit ilyen módon témává tesznek.

Akkor, amikor állandó kampányaik tartalma-stílusa-színvonala miatt korábbi híveik jókora részének is hányingerük van. Nem kicsit, nem ám, hanem nagyon.

Oda ne rohanjunk, tényleg.

Egyébként még mindig tud Orbán Viktor igazat is mondani. Ez itt stimmel: „Egy érvelés- és vitaalapú rendszerben elkerülhetetlen, hogy véleménykülönbségek legyenek. A kérdés csak az, hogy megvan-e bennünk a békés egyet nem értés képessége. Békésen egyetérteni könnyű. Békésen egyet nem érteni – ez a demokrácia kihívása.”

Pont a kormányzat szakadatlan háborúzása tette nyilvánvalóvá: a Fidesz nem tanulta meg ezt a leckét. Történhetett volna másképpen is. Lehetett volna kevesebbet hazudni, kevesebbet szerezni, építőbbnek, szelídebbnek, szerényebbnek, okosabbnak lenni. Nem ment. Kár érte.

Ha ment volna, ezt például meg lehetett volna spórolni: „Nem hiszem, hogy a polgári értelmiség szívesen árulna egy gyékényen azokkal, akikről a hamarosan elfogadandó törvény eredményeképpen világosan kiderül: külföldi pénzen, külföldi érdekeket szolgálva, külföldi megbízásból végzik a tevékenységüket.”

Rossz hírem van. Vagy jó – ahogy vesszük. Ez idő szerint ugyanis nem az a kérdés az úgynevezett polgári értelmiség még független – vagy már kiábrándult – maradéka számára, hogy kivel-kikkel nem árulna szívesen egy gyékényen majd. Az akkor fog eldőlni, ha eljön az ideje. Ám addig az a kérdés, hogy kivel-kikkel – és miért – nem árulna egy gyékényen most. Erre pedig egyáltalán nem nehéz válaszolni. Egyetlen név az egész, meg minden, ami belőle-általa következik.