Fegyverbe!?

Kergessük el Orbán Viktort! Tűnjön el! Csukjuk le!

Számtalanszor írtunk már arról, hogyan és miért drámai mindaz, amit a miniszterelnök, a kormány és a Fidesz csinál. Főként mostanában. A háborús retorika, a folyamatos ellenségkeresés magától értetődő fejleménye, hogy az ellenség egyszer csak tényleg felbukkan. A harc persze elsősorban taktika és stratégia. Vagyis az ellenséget úgy kell megválasztani, kijelölni, hogy le is bírhassuk őt győzni. Olyan ember és olyan politikus mindazonáltal nincs, aki sosem hibázik. Akkor sem, ha a tapasztalat azt mutatja: a legtöbbször tudja, mikor kell támadni, és mikor fontos visszavonulni.

Ez idő szerint még semmi sem dőlt el, de alapos a gyanú, hogy CEU-vonalon tévesen mérte fel a helyzetet a vezénylő tábornok. Nyilván végiggondolta az opciókat, de aligha elég mélyrehatóan. A törvényalkotást magyarázó hamis kommunikáció önmaga paródiájává silányult, miközben nem csupán a nyugati szövetségesek, a magyar fiatalok jelentős része is roppant dühös lett. A vasárnapi sok tízezres fővárosi tüntetések, a hétfő esti spontán demonstrációk már-már forradalmi hangulatot teremtettek, még ha eddig csupán szűk körben is. A megmozdulásokhoz nem volt szükség Soros György repülőjegyeire és a sorosista háttérhatalmak megkoreografált szervezkedésére. Maguktól, jókedvükben mentek utcára a fiatalok, miként a 2014. őszi netadós akciók során is.

###HIRDETES###

Természetes, hogy hasonló helyzetben a legradikálisabbak lesznek a leghangosabbak, a leginkább észrevehetők. Fegyverbe senki sem szólít ugyan még senkit – szerencsére –, de a hol szimplán nyafogó, hol hisztérikusan rágalmazó kormánypárti-kormányzati sajtó szövegein-áltudósításain túli nyilvánosságban is fel-felmerül a gondolat: nincs ok várni a választásokig, Orbán Viktort most kell elzavarni. Lehetőleg máma még.

Attól talán tekintsünk el, hogy mégoly szellemes rigmusok kiabálásával, nyomakodással, sörös dobozok, festékes flakonok hajigálásával nem egyszerű elérni az efféle magasztos célokat. Ez nem szomorú, ez jó. Fontosabb, hogy belerohanni a forradalomba nagy marhaság lenne. A valóságos politika részéről különösen. Annak más a dolga.

Tudom, hogy messze vagyunk tőle, így csak egészen mellesleg jegyzem meg: elég egy pillantást vetnünk Európa legszerencsétlenebb, legnyomorultabb, legkilátástalanabb országára – északkeleti határainkon túl terül el –, hogy világos legyen, a 2010-es évek közepén és második felében hova vezet a forradalmi eszme diadala a régióban.

Magyarán: a valóságos ellenzéki politikának – itt közel sem kizárólag a parlamentben előforduló és nem kis részben lejárt szavatosságú képződményekre utalok – konkrétan az a dolga, hogy megszervezze magát tisztességesen. Az ilyen idők ennek is kedveznek. És annak is, hogy az uralkodók diktálta logikát félredobjuk, és ellenében csináljunk magunkból valamit, ami ideje jöttén eséllyel veheti fel a versenyt bármilyen monstrummal.

A háborús hisztériára békeidőkben a béke a leghatékonyabb válasz. Ez nem azt jelenti, hogy nem helyes kimenni a térre. Dehogynem. A friss levegő erőt ad, ugyanúgy, ahogyan a kiábrándulás, az elégedetlenség és a düh is. Ez inkább azt jelenti, hogy a béke megkülönböztet – nem kicsit, nagyon, és bizony fontos különbözni. A béke okos, tudatos, öntudatos és építő is lehet. Annak muszáj lennie.

Orbán Viktort nem elkergetni kell. Nem is tömlöcbe zárni. Orbán Viktort leváltani kell. Akkor, amikor eljön az ideje, és annak, aki alkalmasnak bizonyulhat erre. A következő hónapok kérdése – az utcán is –, hogy lesz-e ilyen, és ha igen, kicsoda.