A tenger Abbáziánál

Petőfi Sándor vitán felül zseni, azt azonban soha nem értettem, miért találta szebbnek bármi másnál az Alföldet. Ezt akkor sem értettem már, amikor még csak a zordon Kárpátok vadregényes tájait ismerhettem igen közelről. Később aztán sikerült végre eljutnom a tengerhez is, ami pedig teljesen újraírta a földrajzi típusú esztétikával kapcsolatos fogalmaimat. Nyitó randevúnkra meglehetősen régen került sor, kamaszkoromban; csodálatom első tárgya az odesszai kikötő volt a szép fekete Fekete-tengerrel és az orrom előtt horgonyzó hatalmas teherhajókkal.

Azóta előfordultam itt-ott. Egyszer-másszor. Nem mondhatom, hogy afféle világutazó lennék, de láttam a Balti-tengert Rigánál, Helsinkinél, Stockholmnál, a Tirrén-tengert Grossetónál, a Japán-tengert Puszannál. Szerettem mindegyiket. Tágasak voltak, érzékennyé tettek a világ és a saját magam méretei közötti differenciákra. Életem talán legnagyszerűbb helyváltoztatásának ráadásul egy éjszakai Helsinki–Stockholm hajóutat tartok, úgy is, hogy egyáltalán nem volt könnyű végigcsinálni a következő napot. Csodálatos volt nézni a tatról a széles és hosszú csíkot, amelyet a vízben húztunk, és megfigyelni a fedélzetről a ködös távolban azonos vagy más-más irányba tartó egyéb járműveket.

Az Adriánál ugyanakkor egyetlen más tenger sem különb. Nem lóverseny ez, természetesen, és nem is fontos rangsorolni az efféle helyszíneket-élményeket, ám azt mégis muszáj szuperlatívuszokkal érzékeltetnem, milyen pompás dolgok vannak végül is itt a közelünkben. A közelünkbenhez képest amúgy sokáig tartott, mire először eljutottam e tengerünk partjaihoz. Amikor épp csak befejeződtek azok az ocsmány délszláv háborúk, de még nem szívesen utaztak Horvátországba a magyarok, forszíroztam ugyan, hogy mi igenis menjünk, de rendre elmaradt, húzódott, tolódott a döntés és a cselekvés. Majd azt vettük észre hirtelen, hogy oda jár immár boldog-boldogtalan. Besorolni közéjük nem ízlett volna maradéktalanul. Ez a hullám később szerencsére lohadt keveset, így néhány évvel ezelőtt mégis elhatároztuk, megtekintjük magunknak Isztriát.

Ha azt mondom, nem bántuk meg, még nem mondtam semmit. Ugyanott nyaralós, visszajárós típus sem vagyok, ha tehetem, elhagyom a járt utat a járatlanért. Annyi minden van a világon, ahol még nem voltunk, és amit minden erőfeszítésünk ellenére sem fogunk felkeresni. Isztriával másként alakult a kapcsolatunk. Oda az első alkalom után vissza kellett menni még egyszer és még egyszer, és bizonyos, hogy nem használtuk el összes kreditünket. Egyszerűen lenyűgöztek bennünket a városok, a szűk utcáikkal, évszázados köveikkel, a dimbek és a dombok, az olaj- és fügefáikkal, és nemkülönben a malvazija is, amelyből hibátlan fehérborokat szűrnek elhivatott és méltán elismert mesterek.

S persze ott volt és van tehát a tenger. Kéken, csillogón, végtelenül. Valószerűtlenül sziklás partszakaszokkal, elvarázsolt apró szigetekkel. Engem nem a strandok érdekelnek. Nálam a víz nem arra való, hogy áztassam magam benne, vagy kifeküdjek mellé a napra, és barnára égessem a bőrömet. Ami számít, az az esztétika. Látni akarok.

Az Adria mindenhol szép, minden időben. De a legszebb Abbáziánál, elsősorban és kifejezetten tavasszal. Amikor még nincsenek – nem vagyunk – többen az elviselhetőnél. Fürödni képtelenség ilyenkor, nem is kell, csak elvonná a figyelmet a lényegről. Az utazó semmitől sem lesz kedvetlenebb, mint a körülötte tülekedő többi utazótól, ám áprilisban ettől sem indokolt tartani. Egyedül sem vagyunk, túl sokan sem. Magány sem fenyeget, kerülgetnünk sem kell másokat sétáink közben. Melegünk sincs, nem is fázunk. A Lungomarén, az Angiolina parkban, a Café Wagnerben sem.

Igazából nem is értem, Abbázia hogyan lehet ennyire tökéletes. Minden szempontból. És hogy a különböző dolgokból mely fűszereknek hála jön ki ez a harmónia. Menjünk végig sorjában. A tenger adott. Aztán ott magasodik három lépésre az Učka, 1400 méteres kopárságával. Ha elballagunk Ičićiig, havas csúcsok sokasága tárul a szemünk elé. Vegyük ezek után a belvárost. A monarchiabeli palotákkal, a velencei építészet stílusjegyeivel. Plusz a rengeteg zölddel mindenhol a házak közt. Virágokkal, kaméliákkal, pálmafákkal, óriás tujákkal. Hibátlanok az arányok. És eddig még nem is beszéltünk az Abbáziához vagy vonzáskörzetéhez tartozó, tipikusan olaszos – kőből épült, sikátoros – településekről, mint Volosko meg Lovran. Ezeknek sincs miért szégyenkezniük Vrsar, Grožnjan vagy Motovun árnyékában.

Szóval ültünk a Café Wagner teraszán, kint a zöldben, ettük a süteményt, ittuk hozzá a teát, néztük a tengert, és azt gondoltam hirtelen, hogy úgy érzem magam, mint – nem-nem, csak azért sem Ferenc Jóska és a millennium idejében, hanem – egy hetvenes évekbeli francia–olasz filmben. Amelyben legalábbis Jeanne Moreau és Alain Delon játssza a főszerepet. Miközben pillanatig sem bántam, hogy valójában 2017 van. Ha múlik, hadd múljon. Úgyis lesz időnk menni még. Az esztétika visszavár.