Nini, mennyi eszkimó!

Emmanuel Macron sikerének annyi a tanulsága, mint égen a csillag. Olyanok is akadnak bőven, amelyek szinte erőszakkal kínálják tálcán a magyar vonatkozású párhuzamokat. Amellett most sasszézzunk el óvatosan, hogy a győztes francia elnökjelölt nem is a második fordulóban szerezte meg a pozíciót, hanem még az elsőben, azzal, hogy Marine Le Pen jutott tovább mellette. Így a döntő futamban olyan riválissal kellett összecsapnia, aki semmi esetre sem számíthatott a választópolgárok többségére, ellenkezőleg, tömött sorokban vonultak urnákhoz a szélsőjobbal szemben kérlelhetetlen protestszavazók. Ebből is adódóan a Macron-mozgalom valójában júniusban méretik meg, a törvényhozási választáson, amikor kisebb szerepe lesz a személyiség varázsának és az egyéni taktikáknak, jóval több a szervezettségnek.

A győzelem ugyanakkor mindenképp fergeteges. Főként azért, mert egy éve jószerével senki sem tudta még, hogy Emmanuel Macron kicsoda. Igaz, hogy előbb elnöki tanácsadó, majd miniszter volt, ám ez korántsem jelezhetett előre ekkora felemelkedést. A Lendületben mozgalom, amelyet alapított, alig egyéves születésnapját ünnepelhette áprilisban. A történtek alapján arra is juthatunk, hogy Orbán Viktor miniszterelnöknek igaza volt, amikor prognózisaiban a lázadás éveként jellemezte 2017-et. Legfeljebb arra nem számított, hogy a lázadás bárhonnan jöhet – nem csupán az általa preferált vidékekről –, és hogy ilyen villámgyorsan célba érhet. Ha megbillen a rendszer, abból bárki hasznot húzhat, ha friss és ügyes, és ha felkapja az elégedetlenségek szele.

Ha néhány hónap alatt ekkorát emelkedhet valaki egy országban, ahol kiforrott eszmék és stabil struktúrák mentén zajlik a politika, miért ne történhetne hasonló ott, ahol kevésbé szilárdak a kategóriák?

Egymást követik a párt- és mozgalomalapítási hullámok Magyarországon is. Ahhoz képest, hogy az ezredforduló környékén még mozdíthatatlannak tűnt a kétosztatú pártrendszer, napjainkra szinte semmi nem maradt belőle. A baloldal széthullott, a liberálisok eltűntek, a kisgazdák, az MDF-esek, az ősradikálisok, a kommunisták is, a kereszténydemokraták meg boldogan szuszogva feloldódtak a nagy testvér kebelén. Csak a Fidesz maradt. Áll délcegen, kajánul, és megint szeretne magának egy kétharmadot.

Néhány fontos körülményről ugyanakkor nem szabad megfeledkezni. Például arról, hogy a kormánypárt tábora sem nőtt 2002 óta, csak öregedett és cserélődött. Orbán Viktor tehát igenis verhető. Nyilván akkor, ha az elégedetlenségek mederbe terelhetők. Nyilván ez az, amit a Fidesz meg akar akadályozni mindenáron.

Első ránézésre az elégedetlenségek által életre hívott összes új képződmény a Fidesz malmára hajtja a vizet. Kezdve azzal, hogy ha Gyurcsány Ferenc nem lenne, akkor Orbán Viktornak kellene őt kitalálnia, folytatva az Együtt-tel, a Párbeszéddel, Bokros Lajos állítólag még létező Momájával, a Liberálisokkal, a Kétfarkú Kutyával, a Momentummal, Gémesi György új, a tanítanékos Pukli István még újabb kísérletével. A másik oldalról az ultrajobbos Tyirityán Zsolték ébredező mozgalmával, amelynek feladata leszakítani a legharsányabb népséget a polgárosodásról-néppártosodásról ábrándozó Jobbikról.

Hogy hova tűnt a kétosztatú rendszer, világos, de hány darabból áll a szisztéma ma? Ha a megkopott jobb-bal felosztásból indulunk ki, azt látjuk: a Fidesz és a Jobbik ugyanazon a mezőn birkózik egymással, és fogalmunk sincs már, melyikük radikálisabb. A klasszikus baloldal kipurcant, ám tömegek csatáznak a szűk liberális flasztereken. Plusz vannak az észrevehetetlenek. Akik most csatlakoznak a mezőnyhöz, zömmel hozzájuk csatlakoznak. Tiszta káosz az egész.

Hogy kitisztulhat-e a kép, egyvalamin múlik. Nem azon, hogy köttetik-e technikai választási koalíció a balliberálisok és a Jobbik között. Nem köttetik. Hanem azon, hogy mekkora sebességgel fogy a nemzeti nagyotmondás tartalmatlan rendszerének hitele. Hogy rájönnek-e a hívek, hogy amiért rajonganak, az tökéletesen üres. Változás mindig ilyenkor jön. Így jött az Egyesült Államokban, nem máshogy Ausztriában vagy Franciaországban sem. A szavak, az eszmék elvesztették jelentésüket és jelentőségüket. Nem biztos, hogy ami jött helyettük, az okos és mély, elég volt annyi, hogy más.

A magyar helyzet különlegessége, hogy a miniszterelnök a rendszer termékeként-neveltjeként játssza tehetségesen a rendszeren kívüli népi hős szerepét. Hogy észreveszi a 22-es csapdáját vagy sem, mindegy: hiszen elkerülni nem tudja. Olyan szisztémát épít ugyanis – agresszívat és régit –, amellyel szemben nem lázadni képtelenség. Minimum generációs alapon. Idő van, és a süllyesztőben mindenki elfér majd, aki fölösleges. Kis eszkimók, nagy eszkimók vállvetve. A releváns kérdés az, hogy felnőni ki fog, és mikor. Egy évvel a választás előtt erre még nincs válaszunk.