Andorrában eldőlt: az ellenzék nyeri jövőre a választást
Ez van. A legblődebb párhuzamok is találkozhatnak az idő előrehaladtával.
Minden rosszban van valami klassz? Vagy csöbör után vödör, tragédiára katasztrófa? Ezt az összes nyájas olvasó eldöntheti meggyőződései és vágyálmai szerint.
Elmesélem, hogy mi történt.
A magyar labdarúgó-válogatott majdnem napra pontosan egy évvel azután, hogy az Európa-bajnokságon elkalapálta Ausztriát – kiérdemelve ezzel, hogy hőseinkként méltassuk tagjait –, beleszaladt a roppant csúnya pofonba egy igen apró országban. Andorra ráadásul úgy győzte le drága fiainkat 1-0-ra, hogy igazából nem nagyon volt esélyünk egyenlíteni vagy megfordítani a meccset azután, hogy a lelkes hazaiak egy roppant szerencsés góllal ugyan, de megérdemelten megszerezték a vezetést. Erőlködés, az volt, de erő, nos, az nem. Hit sem. Megesik amúgy, ilyen a sport, hullámvölgyek és -hegyek követik egymást rendszeresen, nem lehet mindig fent lenni, és mindig lent sem, mint az éppen tavaly sok-sok évtized után beigazolódott.
Muszáj megjegyeznem: a vége felé már azért drukkoltam a tévé előtt, hogy maradjon az a 0-1. Ha bement volna valamely kósza próbálkozásunk véletlenül, azzal csak elvettük volna a történelmi boldogságot az andorraiaktól, mi meg úgysem örültünk volna az iksznek. Hajszálra ugyanolyan rettentő dráma lett volna nekünk az is.
Másfelől a pénteki nap folyamán kisebb polémiába bonyolódott két politikai elemző. Egyikük, Tóth Csaba arról posztolt a közösségi médiában – Cas Mudde volt CEU-s tanár előadása alapján –, hogy koránt sincs lefutva minden, elvileg akár az ellenzék is nyerhet 2018 tavaszán. Erre a másikuk, Török Gábor – aki nem mellesleg remek interjút adott a Magyar Nemzetnek nemrégiben, és dettó nem mellesleg hatalmas futballszurkoló – a következő kommentet eresztette meg: „Elvileg Andorra is nyerhet ma este.”
A mókás történetről újságcikket írt ma a 444, amelyet aztán Török a következőképpen kommentált: „Sajnos nem magabiztosság volt.”
Simán elhiszem.
Utólag, az eredmény ismeretében mindazonáltal egyáltalán nem ciki – noha egyesek azt a következtetést vonták le a sztoriból, mintha Török valami elkapatott orbánista lenne; nem az –, hanem mégiscsak zseniális a poén. Hiszen pont benne van a lényeg, teljes terjedelmében. Mindegy, hogy valaki mekkora a másikhoz képest. Mindegy, hogy mennyire uralja a teret. Mindegy, hogy szinte mindig nála a labda. Amikor végül eldőlnek a dolgok, akkor bármi megtörténhet. Ismétlem: bármi.
2017 júniusában, háromnegyed évvel a nagy méredzkedés előtt nem is olyan rémesen kevés ez jó hírnek.
