A lopott fények parádéja: miért támaszkodik Magyar Péter mások nevére és mások eseményeire?
A politika színpadán a hitelesség a legkeményebb valuta. De mi történik, ha egy új szereplő nem saját erőből, hanem kölcsönvett fényekből próbál tündökölni? Az elmúlt napok eseményei – a felmenőkre való hivatkozástól kezdve az ellenfél rendezvényeire való rátelepedésig – aggasztó mintázatot rajzolnak ki Magyar Péter stratégiájában. Most e jelenségek mélyére ásunk, és a józan ész alapján tesszük fel a kérdést, hol található a valódi tartalom a külső mankók mögött?
A politika természetes velejárója a versengés és a figyelemért folytatott küzdelem. Azonban az eszközök, amelyeket egy politikus bevet, sokat elárulnak a karakteréről és programjának mélységéről. Magyar Péter esetében az elmúlt időszak két, látszólag független eseménysorozata egy közös pontra mutat: a belső tartalom és az önálló erő hiányára, amelyet külső mankókkal igyekszik pótolni.
1. A felmenők árnyéka: A kölcsönvett tekintély
A Schiffer Andrással és Hont Andrással folytatott Facebook-vita nem pusztán adok-kapok volt. Felszínre hozott egy mélyebb problémát, Magyar Péter hajlamát arra, hogy felmenőinek nevével és tekintélyével próbáljon érvelni vagy előnyt kovácsolni. Ahogy egy volt egyetemi csoporttársa is felidézte, ez a szokás nem új keletű, már vizsgáin is nagyapjára, Erőss Pálra hivatkozott, és társaságban is fontosnak tartotta felsorolni neves rokonait (Mádl Ferencet is beleértve).
A józan ész kérdése: Miért van szüksége egy magát „új erőként” pozicionáló politikusnak arra, hogy folytonosan a múlt rendszerben (vagy a korábbi polgári oldalon) befolyásos felmenőire hivatkozzon? Nem éppen az lenne a lényeg, hogy önmaga jogán, saját teljesítményével és víziójával győzze meg a választókat? Ahogy egy kommentelő fogalmazott: „oké, de mégis akkor Te ki vagy? Nem látom az embert…” Ez a fajta hivatkozás nem erőt, hanem bizonytalanságot és a saját identitás hiányát sugallja. Az a vád pedig, hogy másokat a felmenőik miatt támad (Toroczkai), miközben ő maga a sajátjaira épít, mély morális ellentmondás.
2. A provokáció mint stratégia: A kölcsönvett figyelem
A másik, ezzel párhuzamos jelenség a Tisza Párt rendezvényszervezési stratégiája. A Magyar Nemzet forrásai szerint a pártnak elfogytak az ötletei, ezért Magyar Péter arra a taktikára állt át, hogy szándékosan oda és akkor szervezi az eseményeit, ahol és amikor a Fidesz vagy a Digitális Polgári Körök tartanak találkozót. Ezt láthattuk Kötcsén, és ez várható a jövőben is, akár Orbán Viktor személyes megjelenését is provokálva.
A józan ész kérdése: Miért van szüksége egy magát erősnek és növekvőnek mutató pártnak arra, hogy az ellenfele által generált eseményekre „telepedjen rá”? Nem az lenne a logikus, hogy saját erőből, saját témákkal vonzza a közönséget? Ez a stratégia valójában a gyengeség beismerése, annak elismerése, hogy önmagában nem képes akkora figyelmet és mozgósító erőt felmutatni, ezért konfliktust és „balhét” kell generálnia, hogy a hírekbe kerüljön. Ez nem építkezés, ez parazita-politika: a másik energiájából próbál táplálkozni. Az ezzel járó agresszió (például Ruszin-Szendi esete) pedig szöges ellentétben áll a hirdetett „szeretetországgal”.
Konklúzió: Hol van a valódi tartalom?
A két jelenség – a felmenőkre való hivatkozás és a provokatív rátelepedés – ugyanarra a következtetésre vezet, Magyar Péter politikájából hiányzik a szilárd, önálló alap. Ahelyett, hogy saját vízióval, programmal és hiteles személyiségekkel építkezne, külső mankókra támaszkodik, a múlt tekintélyére és az ellenfél által generált figyelemre.
A kérdés, amit a választóknak fel kell tenniük: Ez a „kölcsönvett fényekkel” operáló politika valóban az a megújulás, amelyre az országnak szüksége van? Vagy csupán egy üres lufi, amely hangos pukkanásokkal próbálja elterelni a figyelmet a belső tartalom hiányáról? A józan ész az utóbbi felé hajlik.
