Kedves kaposváriak! Azért vagyunk ma itt, hogy szót váltsunk a városaink jövõjérõl. A városok ügye ritkán szerepel a közélet napirendjén, pedig az egyik legfontosabb dologról van szó, az emberek többsége városban éli az életét. Hogy mennyire fontos kérdés, amirõl ma itt beszélni fogunk, jól mutatja az az adat, hogy a XX. század kezdetén az emberiségnek 10 százaléka élt városokban, és 2000-ben már 50 százaléka, tehát a fele. Egyre több és több ember él városokban. 2025-ben a nemzetközi adatok szerint ötbilliót is meg fogja majd haladni a városban élõ emberek száma. 1950-ben csak London és New York volt akkora város, hogy lakosainak száma meghaladja a nyolcmilliót, ma már 22 ilyen megapoliszt tartunk nyilván. A folyamat irtózatosan erõs. Londonban például óránként 12 ember költözik be, Párizsba is óránként, óránként kettõ. Moszkvából, igaz, óránként hatan kiköltöznek. Ez valamelyest javítja az átlagot.
Amikor a nagyvárosokról beszélünk – bár ma elsõsorban vidéki városokról lesz szó –, semmiképpen sem mehetünk el Budapest mellett, Budapestrõl is beszélnünk kell, hiszen Budapest egy fantasztikus lehetõség Magyarország kezében, Budapest nemcsak az ország fõvárosa, hanem a világ magyarságának, a Kárpát-medencei magyarságnak, a magyar nemzetnek is fõvárosa. Mindegy, hogy a politikai barométer éppen mit mutat, ettõl még Budapest a mi fõvárosunk, a magyar nemzet fõvárosa. És érdemes is tudnunk róla egyébként, hogy amikor Budapestrõl beszélünk, akkor az Európai Unió hatodik legnagyobb városáról beszélünk, lélekszám alapján. Sosem szoktunk ilyen büszkeséggel gondolni a fõvárosunkra, pedig csak London, Párizs, Madrid, Róma és Berlin elõz meg bennünket, az összes többi nagyváros kisebb ennél. Igaz, hogy van egy sajátos magyar jelenség, ugyanis a mi fõvárosunk az hétszer nagyobb, mint az utána következõ második legnagyobb magyar település. Európában ilyen méretaránytalanság nincs, ez a második legrosszabb helyen lévõ Ausztriánál is úgy fest, hogy Bécs négyszer nagyobb, mint az utána következõ második város.
Ami Budapest alakulását illeti, óránként Budapestrõl öt ember költözik ki, de ketten beköltöznek, ezért óránként három embert veszít Budapest. Gyakran szokták irigyelni a budapestieket. Most mondok néhány adatot, hogy az ottani életrõl is kapjunk legalább némi ízelítõt. A fõváros lakosságának egyharmada több mint egy óra alatt éri el a városközpontot, a Deák teret. Egy óra alatt. A munkába járási idõ a budapesti lakosoknál több mint 45 perc. Ha ezt összeszorozzuk – én ezt megtettem –, akkor 42 munkanapot, vagyis két hónapnyi idõt tesz ki, amíg bejárnak a saját városukban a munkahelyükre. A rohammentõ, meg a tûzoltóság a fõvárosban átlagosan 36 perc alatt érkezik ki. De vannak olyan kerületek, ahol ez 45 percet is igénybe vesz. Egy átlagos bécsi lakás havonta 50 kilójoule/köbméter energiát fogyaszt, Budapesten ennek az értéke négyszer nagyobb, itt 200 kilójoule/köbmétert fogyasztunk. Négyszer többet Budapesten. 1990-ben a fõvárosban 13 négyzetméter zöldterület jutott egy fõre. Fogyó népesség mellett ma már csak 7 négyzetméter. A fele. Az Európai Unió hasonló léptékû városaiban egyébként ez az arány 21 négyzetméter. No hát így nézünk ki a fõvárossal.
Beszéljünk most egy kicsit a többi városunkról. Ha Önök a városi életformára vetnek egy pillantást és esetleg a történelemben is visszautaznak 100–200 esztendõt, akkor azt tapasztalhatják, hogy valaha az emberek formálták a városokat, ma pedig úgy élünk, hogy inkább a városok formálják a mi életünket. Korábban az emberek életmódjához alakították a városokat, most pedig az emberek alakítják az életmódjukat a városokhoz. Ez jól mutatja, hogy a városok túlnõttek rajtunk, elhatalmasodtak rajtunk. A szakmai kutatások szerint az ember legjobban olyan 200 fõs közösségben érzi magát. Ez az a közösség, amit még biztonságosan át tud tekinteni, ahol még biztosan eligazodik. Vagyis az emberiség eredetileg nem is városlakó. Az egy mûvi alkotás. Nem véletlen, hogy akármekkora városban élünk is, két dolgot várunk mindig a várostól. Az egyik: a falvak otthonosságát, azt a bizonyos 200 embert, akit ismerhetünk, amit átláthatunk, ahol otthon vagyunk. És persze, ha már városban lakunk, akkor a falvak otthonossága mellett még egy dolgot szeretnénk. Büszkék szeretnénk lenni a saját városunkra. Az tud valamit. Valami olyat, amit más nem. Vagy legalábbis ami az õt körülvevõ világ semmiképpen sem. Nos, éppen ezért a teendõ ma a világon, függetlenül attól, hogy huszonötmilliós városról vagy másfél milliós városról beszélünk, ugyanaz. Meg kell próbálni falusiasítani, otthonossá, átláthatóvá tenni ezeket a közösségeket.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, e tekintetben sok minden történt az elmúlt idõszakban Magyarországon, vannak városok, amelyek ezeket a kihívásokat ügyesen, jól kezelték, és sikervárosai ma Magyarországnak, és vannak olyanok, amelyek elbuktak ezen a vizsgán. Ma egy olyan városban vagyunk, amelyet bátran sorolhatunk a sikervárosok közé. Itt van közöttünk a polgármester úr, Karcsi, hadd kérjelek meg, hogy légy oly kedves, és néhány szóban összegezd azt, hogy szerinted Kaposvár sikerváros-e, ha igen, milyen tekintetben, az elmúlt négy évben mi az, amit sikerült megoldanotok, és ha a jövõre kell gondolni, akkor mi az a néhány pont, amit kiemelnél. Erre nincsen sokkal több mint öt mondatod.
Szita Károly: Jó napot kívánok mindenkinek! A kaposváriak lokálpatrióták, szeretik a városukat, nem bezártak, hanem mûködtettek az elmúlt években, nem eladtak, hanem vásároltak, nem romboltak, hanem építettek, és megtartották mindazokat a stratégiai fontosságú cégeket, a szemétszállítást, a tömegközlekedést, a víz–szennyvíz-szolgáltatást, megtartották a távfûtõ üzemet saját tulajdonukban. Nem adták el. Azért nem adták el – mindnyájan nagyon jól tudjuk –, mert akkor szembesülhettünk volna itt, Kaposváron is, hogy mennyi lesz a gáz ára – ahogy szembesülünk most országos szinten –, mennyit kell majd fizetnünk a Dénásznak a villanyáramra, ugyanúgy szembesültünk volna azzal, hogyha nem a mi tulajdonunk, nem a mi tulajdonunkban vannak ezek a cégek, hogy más kérje el tõlünk a távfûtés árát, jóval magasabbat, mint most, kell majd akkor fizetnünk a szemétszállításért is, és még sorolhatnám.
Orbán Viktor: Szóval azt mondod, hogy Kaposvár egy nem kifosztott város ebben a pillanatban.
Szita Károly: Kaposvár arra törekedett, hogy megõrizze, ami a sajátja, habár nem volt könnyû.
Orbán Viktor: Tehát ez egy vagyonos város.
Szita Károly: Nem volt könnyû az elmúlt években, ha csak a magyar településeket veszem figyelembe, Hölgyeim és Uraim, több mint 300 milliárd forinttal kaptak kevesebbet az elmúlt négy évben Magyarország települései, ahhoz képest, amennyit kaptunk 2002-ben. Gondoljanak bele. 304 milliárd forint. Hadd mondjak erre egy példát, nem bezártunk, hanem mûködtettünk. Nem zártunk be óvodákat, iskolákat, mert úgy gondoltuk, hogy a jövõ egy-egy kapuját is bezártuk volna. Akkor, amikor 2002-ben még az államtól kapott iskolák, óvodák fenntartására fordított pénz nemcsak a bérek kifizetésére volt elég, hanem maradt még, hogy a közüzemi költségeket is ki tudjuk fizetni, ma már a bérek kifizetésének is a 70 százalékát fedezi csak, és az elmúlt négy évben csak a gáz ára az iskoláknál, az óvodáknál, a kórházaknál, az egészségügyi intézményeknél 92 százalékkal növekedett, a villany ára pedig 38 százalékkal. És építettünk, és mentünk elõre.
Orbán Viktor: Károly, egy mondatot engedj meg, hogy ez világossá válhasson. Elõször is, mikor azt mondtam, hogy Kaposvár egy vagyonos város, akkor mondjuk gondoljanak Budapestre, amely egy legatyásodott város. Budapest eladta mindenét, amit eladhatott, ingatlanja még van, de amit lehetett, már pénzzé tett. A látszat csal, maga a város bizony súlyosan eladósodott, és inkább szegény. Kaposvár jobb bõrben van, hiába kisebb, jobb bõrben van, mint a fõváros. Károly, ha jól értettem, arról beszéltél most itt, hogy ma az állam egy súlyos törvényben elõírja az önkormányzatoknak, hogy milyen feladatokat kell ellátnia mondjuk oktatás vagy egészségügy területén. Majd azt állítja magáról az állam, hogyha már elõírta kötelezõen Neked, hogy mit kell csinálni, akkor odaadja az ehhez szükséges pénzt. Mondjuk ha elõírja, hogy Neked iskolákat kell fönntartanod, akkor odaadja a pedagógusoknak a bérét. Ha jól értem, abból állt elõ a baj, hogy bár továbbra is elõírták a feladatokat, az odaadott pénz viszont nem érkezett meg. Jól értem, hogy…
Szita Károly: A postás nem érkezett meg a borítékkal.
Orbán Viktor: Tehát a postásnál van a baj. Aha. Értem.
Szita Károly: A pénz megvolt, a postás nem érkezett meg a borítékkal.
Orbán Viktor: Fölírom föltétlenül, hogy a postásnál van a baj… És mekkora ez a különbség? Tehát mondjuk a pedagógusbérek esetében mekkora az az összeg, amirõl azt mondták, hogy odaadták, de valójában nem érkezett meg, és Neked kellett, mármint a városnak kellett ezt, Kaposvárnak kellett elõállítani.
Szita Károly: Az elmúlt négy évben ez meghaladta a kettõmilliárd forintot, és országos szinten pedig a közel háromszázmilliárdot.
Orbán Viktor: És itt, Kaposváron Ti ezt a kétmilliárdot honnan szedtétek elõ? Hogy kell ezt pótolni ilyenkor? Mi az ötlet a többiek számára?
Szita Károly: A város akkor, amikor az ingatlanpolitikáját határozta meg, akkor elsõsorban arra törekedett, hogy a bérleti díjakból származzon bevétele, és hála Istennek, az elmúlt években nem az, hogy… a 2002 elõtti idõszakban fõleg gyarapodni is tudtunk, 2002-t követõen pedig volt mibõl túlélnünk ezeket a nehéz éveket, amelyek elõttünk álltak.
Orbán Viktor: Tehát az ingatlanvagyon forgatásával próbáltátok megoldani.
Szita Károly: Így van.
Orbán Viktor: Meddig lehet ezt folytatni?
Szita Károly: Addig, amíg rá nem kényszerülünk arra, hogy eladjuk, no de ezt nem várjuk. Reméljük, hogy az, amit elképzeltünk, mert terveink azok most is nagyok, mint ahogy eddig is voltak, közösen határozzuk el, és ha valamit pedig a kaposváriak a fejükbe vettek, közösen kialakították, hogy mit akarnak megcsinálni, azt meg is csinálták. Új munkahelyeket, új utakat és új otthonokat fogunk az elkövetkezõ években is ebben a városban építeni.
Orbán Viktor: Ha visszaemlékszem a mögöttünk hagyott évekre, ha visszagondolok a mögöttünk hagyott évekre, meg a Veled folytatott beszélgetésekre és tárgyalásokra, akkor mindig elõjött a beszélgetésben az, hogy valahogy Pécs árnyékából ki kéne jönni. Azért Kaposvár is legyen egy… lehessenek ugyanolyan büszkék a kaposváriak a maguk városára, mint a pécsiek a sajátjukéra. Hogy álltok most ezzel a mérkõzéssel?
Szita Károly: A kaposváriak büszkébbek még most is a saját maguk városára, én ezt állítom. Habár az elmúlt években, hogy ez a büszkeségünk erõsödjön, egyre kevesebb muníciót kaptunk. És nem az fáj nekünk, Hölgyeim és Uraim, hogy mások elnyernek pályázatokat, ennek örülünk. Mert örülni kell a mások sikerének, és nálunk tényleg ez volt mindig jellemzõ. De amíg az 1998 és 2002-es idõszakban benyújtott pályázataink 50–55 százalékát nyertük el, az sem volt sok, Elnök Úr, most eljutottunk odáig, hogy tízbõl egyet. Tehát ennyire sokat nem romlottunk. Ezek bántják az embert. És én nem azt várom és nem azt kérem, hogy az elkövetkezõ években ez az arány forduljon meg. A lehetõséget szeretnék továbbra is kérni a kaposváriak, a lehetõséget arra, hogy ennek a térségnek a logisztikai központja lehessenek. Ha ránézünk a Dél-Dunántúl térképére, és megkeressük Kaposvárt, láthatjuk, hogy középen van. Somogy, Tolna, Baranya. Mi kell ehhez? Ehhez kellenek utak, kell vasút és kell levegõ. Mindegyikkel rendelkezünk, csak mindegyiken javítani kéne. Polgármester úr, Kósa Lajos barátom, én nagyon remélem, hogy 2007–2008-ban sokkal gyorsabban le fog tudni majd jönni akár egy Rákóczi meccsre majd Debrecenbõl Kaposvárra…
Orbán Viktor: Ezt most ne emlegessük…
Szita Károly: És azt is nagyon remélem, hogy meg fogjuk kapni azt a lehetõséget, nem pénzt, meg fogja kapni Kaposvár és ez a térség azt a lehetõséget, hogy repülõvel is jöhessen majd hozzánk, vagyis az ország második legkorszerûbb repülõterét, a taszári repülõteret, amiben Elnök Úr segített, hogy polgári hasznosítás lehessen, 2002-ben mit hallottunk, Hölgyeim és Uraim? Mit mondtunk? Be fogjuk mi ezt zárni? Dehogy fogjuk! Hát nem hagyjuk elherdálni az ország második legkorszerûbb taszári repülõterét. Mi történt 2005 decemberében? Bezártak. Ott van egy vagyon, a hasznosítás lehetõsége nélkül.
Orbán Viktor: Ha jól értem, akkor arról beszélünk, hogy a taszári repülõteret úgy kéne fejleszteni, hogy az polgári közlekedésre alkalmas legyen, és tulajdonképpen Kaposvár külsõként tudjon szolgáltatásokat végezni Kaposvár számára. A NATO-val ezt a mérkõzést megvívtuk, és ki is vontuk a katonai célú hasznosítású repülõterek közül Taszárt, illetve vegyes hasznosításúvá tettük, csak azóta nem történt semmi, tehát jegyzetelek, az elsõ és legfontosabb dolog, hogy Taszárt szeretnétek üzembe helyezni.
Szita Károly: Azért is, mert az ország második leghosszabb kifutópályájú repülõtere. Igen.
Orbán Viktor: Beszéljünk akkor arról, hogy hogyan lehet hozzátok, illetve Önökhöz eljutni közúton.
Szita Károly: 2001-ben, talán emlékeznek még rá, mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim, elkezdõdött egy útnak az építése. Pontosan egy út két szakaszának az építése Kaposváron. Az egyik a kaposvári tehermentesítõ szakasz, ez egy 22 kilométer, amin Önök is járhatnak, a másik a szekszárdi Duna-híd. Ez az úgynevezett M9-es út, amely nyugat–kelet irányból szeli ketté az országot. És elkészült két pontja. És 2002-t követõen azt vártuk, hogy nem marad félbe, folytatódik ennek az útnak az építése. 2002 õszén hallhattunk is errõl ígéreteket, hogy 2003–2004-re befejezik a kisajátítási eljárásokat, és folytatják ennek az útnak az építését. Hát egy méter út nem épült az M9-es út kapcsán.
Orbán Viktor: Pedig tele van ilyen plakáttal az ország, azt hittem, hogy ez már…
Szita Károly: Ááá… Aztán megfogalmazódott bennünk még egy, és ez nemcsak Kaposvár számára rendkívül fontos, mert egy település legyen megközelíthetõ. Ma, ha a Dél-Dunántúlra kiraknánk egy közlekedési táblát, azt írhatnánk rá, hogy behajtani tilos, kivéve célforgalom. A közút tekintetében ilyen helyzetben van ez a térség, és több ilyen magyarországi város és település van. Rendkívül fontos, hogy közúton gyorsan megközelíthetõek legyenek.
Orbán Viktor: Hát ha csak egy képtelenséget, de valóságot állítsak egyszerre, ugye az, hogy Szeged, meg Pécs között a közlekedés kis híján több idõt vesz igénybe, mintha elõször Pestre menne az ember, és onnan menne aztán Pécs felé. Ugye ez mégiscsak áldatlan helyzet, de én többször is próbáltam már Pécsrõl Kaposvárra jutni, na, az sem egy egyszerû feladat, ezt Önök bizonyára jobban tudják, mint én. Bocsáss meg, Károly, csak hadd említsem meg, hogy a napokban olvastam egy újságcikket, elõre elnézést kérek, de az igazság az, hogy a legnépszerûbben olvastam, és ott azt írták – az útépítésrõl jutott eszembe –, hogy annak érdekében, hogy még a választás elõtt át tudják adni az M7-es egy szakaszát, költségeket nem kímélve, speciális eljárással melegítik az aszfaltot, hogy dolgozni lehessen. Azért valami csak épül… Igaz, hogy így, de azért épül. Károly, vasút. Hogy álltok a vasúti közlekedéssel?
Szita Károly: Ha most Budapestrõl vonattal jöttél volna, mondjuk ebben az idõszakban, ezt a 200 kilométert vonaton négy és fél óra alatt tetted volna meg, úgy, hogy megállítanak Dombóváron, vagy félretolnak egy külön vágányra, hogy pihenjél és várakozzál, vagy pedig átszállítanak egy másik vonatra.
Orbán Viktor: Ebédszünet.
Szita Károly: Ahhoz hasonlították legutóbb a kaposváriak, hogy ez most már olyan, mint egy lóvasút, a XXI. század elején, pedig megint a stratégiai helyet nézve ennek a településnek, nemcsak Kaposvárról van most sem szó, én nem is értem, hogy az elmúlt években mi történt. Nem is értem azt, hogy 2006-ban egy megyeszékhely, az ország tizedik legnagyobb városa, Kaposvár, és azon kevés megyeszékhelyek közé tartozik, ahol a migrációs index pozitív, Hölgyeim és Uraim, és ide egy évben többen jönnek, mint ahányan elmennek. És erre legyünk büszkék, mert erre valóban büszkék lehetünk ebben a városban. Ez így nem tartható, mert a logisztikához, a közlekedéshez ugyanúgy hozzátartozik az autóút – a levegõrõl most ne beszéljünk, hiszen az egy nagyobb távlat –, de hát a vonat az már napi szükséglet kell hogy legyen.
Orbán Viktor: Károly, a közlekedésen kívül mi az, ami még fontos Kaposvárnak, ha utoljára még ezt az öt mondatodból megmaradt kettõt föl kéne használnod egy dolog körülrajzolására, akkor mi volna az?
Szita Károly: A sok közül hadd emeljek ki egyet. Új otthonok. És hadd mondjam ezt, hogy miért mondom. Legutóbb egy kaposvári, érettségi elõtt álló társaságban voltam, és akkor fogalmazták meg azt, hogy szeretik ezt a várost, imádnak itt lenni, itt vannak a barátaik, itt vannak a gyökereik, de ha van otthonom és van munkahelyem, akkor egész biztos, hogy nem vágyom el innét. És ebbõl az otthont hadd emeljem ki, ez egy kaposvári fiatal nem egyedi véleménye.
Orbán Viktor: Házakat és lakásokat…
Szita Károly: Mert nincs annyi pénzem, hogy telket vegyek, nincs annyi pénzem, hogy lakást építsek, a mai hitelkamatok pedig nem olyanok – fõleg akkor, hogyha még nem is dolgozom vagy munka elõtt leszek –, hogy ezeket ki tudjam fizetni, és gondolok arra, hogy szeretnék megnõsülni, szeretnék gyermeket, tehát szülõkkel, nagyszülõkkel több generációs családtagként 50 négyzetméteren nem lehet. És még mindig vannak az országban több tízezren – Kaposváron négyszázan –, akiknek egyetlenegy lehetõségük van, hogyha lakást akarnak, akkor azt a városoktól kapják meg.
Orbán Viktor: Négyszáz ilyen fiatal pár van?
Szita Károly: Kaposváron igen, az országban több tízezer. 2001 sikertörténet volt e tekintetben az életünkben, 280 önkormányzati bérlakást építettünk, volt Széchenyi-terv, volt hova pályáznunk, Hölgyeim és Uraim, és rengeteg fiatalnak tudtunk lakást biztosítani. Rengeteg fiatal házaspárnak gyermekkel tudtuk megteremteni azt a lehetõséget, hogy legyen egy önálló otthonuk. És 2002 õszén örültünk. Örültünk azért, mert azt hallottuk a mostani kormánytól, hogy évente 8000 bérlakást fog építeni. Azt hallottuk a mostani kormánytól, hogy 2006-ra mindazon igénylõk, akik 2002-ben bérlakásra vártak, meg fogják kapni ezt a lehetõséget. Hát egy darab sem épült azóta, 2005-ben, 2006-ban ki sem írtak pályázatot, az pedig nagyon jól tudjuk, hogy mi lett a bérlakásépítések sorsa a Széchenyi-terv keretén belül. No, tisztelt Elnök Úr, az országban több tízezer ilyen család van, Kaposváron négyszáz, akinek nincs arra lehetõsége jelen pillanatban, most, hogy az elsõ otthonát saját erõbõl megvalósítsa. Nekünk egyetlenegy lehetõségünk van, az, hogyha az önkormányzathoz fordulnak, hogy segíts rajtunk. No, ezért kell segíteni.
Orbán Viktor: Köszönöm szépen, Károly, sok sikert kívánok Nektek. Annyi mindent hallunk Debrecenrõl, sokkal több jót, mint amennyi rosszat. Magam is jártam ott, Debrecen egy ilyen aluszékony hely volt, nem várt olyan sokat a jövõtõl, a város nem mozdult, ismertem az elõzõ polgármestert…
Kósa Lajos: Visszaüljek?
Orbán Viktor: Ismertem az elõzõ polgármestert, aki ott bizony, nem is tudom, hat vagy nyolc évig volt polgármester…
Kósa Lajos: Nyolc évig…
Orbán Viktor: És lényegében az 1980-as évekhez képest a város alig mozdult valamit. Az elmúlt években azonban mást sem hallunk, mint azt, hogy Debrecen fejlõdik, épül, óriási tervei vannak, szépek a kilátásai, a beruházók úgy emlegetik, mint az ország második, keleti oldalon lévõ fõvárosát, szóval mi történt? Mi a megfejtése ennek a változásnak?
Kósa Lajos: Hát nincsen semmi nagy titok. A nagy titok az az, hogy nagyon-nagyon egyszerû dolgokat csináltunk, igazából én három dolgot szeretnék mondani, amiben gyökeresen változtattunk. Az egyik az az volt, hogy úgy gondoltuk, hogy Debrecenben a debreceni embereket kell támogatni. És ezt következetesen végigvittük, így például Debrecenben a város által kiírt közbeszerzési eljárásoknak a 70 százalékát nyerik magyar tulajdonban lévõ vállalkozások, és ebbõl a 70 százalékból kétharmad debreceni vállalkozás. És úgy is döntöttünk, hogy nem adjuk el a várost, mert a város a mienk, és két héttel ezelõtt volt a Kóka miniszter nálunk, és azt mondta, hogy szerinte a debreceni repteret el kell adni.
Orbán Viktor: Neki… Neki rögtön.
Kósa Lajos: Nem, õ akarja eladni.
Orbán Viktor: Ja, õ akarja eladni…
Kósa Lajos: És mondtuk, hogy még van némi apróság, például nem az övé, hanem Debrecen városáé. Erre azt mondták, hogy állandóan elveszünk a részletekben, így nem lehet velünk beszélni. És élesen ellenállunk azoknak a törekvéseknek, hogy Debrecenben értékesítsük a vagyont. Sokkal inkább az a helyzet, hogy amikor én lettem polgármester, akkor a város vagyona… Most nehéz helyzetben vagyok, mert közben megváltozott a vagyonértékelési metódus, inkább akkor összehasonlítható adatokat mondtam: 2000-ben volt a város vagyona 230 milliárd forint, most 290 milliárd forint. Tehát így gyûrünk, és ami a magyar városok szempontjából nagyon-nagyon szokatlan, hogy Debrecen folytatja azt az évszázados hagyományát – én erre nagyon büszke vagyok –, a trianoni Magyarország, tehát a királyi Magyarországnak az egyik legnagyobb földbirtokosa az a város volt. Akkor a föld jelentette a vagyont. Most pedig mi nem földet vásárlunk – bár idõnként azt is szoktunk –, hanem inkább vállalkozói vagyont. És nagy örömmel jelenthetem, hogy sok olyan akciónk van, amikor más önkormányzatoktól, akik vannak olyan bolondok, és eladják a vállalkozói vagyonukat, onnan veszünk vállalatokat.
Orbán Viktor: Tehát más városban van Debrecen városnak tulajdona.
Kósa Lajos: Igen. Mert arra gondoltunk, hogy inkább nekünk legyen, mint az osztrákoknak vagy a franciáknak. Most Miskolc városa óriási vajúdások közepette kiírta privatizációra a vízmûvét. És mi azt mondtuk, hogy akkor most kell megvenni. Nagyapám is mindig azt mondta, hogy a szomszéd telkét akkor kell megvenni, mikor árulja. Nem akkor, amikor pénzünk van. Így aztán indultunk a pályázaton, beadtuk, örömmel jelenthetem, hogy a legjobb ajánlatunk van, és ami külön büszkeség számomra, hogy megvertük az összes olyan pályázót, aki egyébként – félreértés ne essék, mert ez a másik nagy trükk Magyarországon –, egyébként nem magántulajdonú vállalat, hanem például Linz városának a vízmûve. Na most miért jó az, hogy Linz városában örömmel tudják elmondani a sógorok, hogy mienk most már Miskolc vízmûve is. Én azt mondtam a miskolci polgármesternek, hogy ezt csak akkor kell csinálni, hogyha viszont õ azt tudja mondani, hogy kérem szépen, Miskolcé meg a linzi távfûtõ mûvek. Amíg ezt nem lehet elmondani, addig ne legyen. De vásárolunk hulladékgazdálkodási… Amihez értünk. Hulladékgazdálkodási rendszereket, illetõleg megvallom õszintén, ez Debrecen speciális helyzetébõl adódik, talán itt Kaposváron nehezebben érzi az ember a saját bõrén, de Debrecen hosszú-hosszú évszázadokon keresztül tulajdonképpen a Kárpát-medence Dunától keletre esõ régiójának az egyik központja volt. És miután bennünket éppen ezért az Erdély és a trianoni békeszerzõdés nagyon komolyan visszavetett, és tényleg egy ilyen keleti végvidék lett…
Orbán Viktor: Bocsánat, Lajos, csak ugye ez nem egyedül Debrecen sorsa volt, Magyarországon azért nincs ma lehetõség tisztességes regionális rendszer kialakítására, mert a városok egy része itt maradt, de a régióikat elvitte. Elvitték Gyõrét, elvitték Pécsét, elvitték Szegedét és elvitték részben Debrecenét is. Tehát ez egy általános elsõ világháború utáni nemzetvesztési, illetve hazavesztési probléma.
Kósa Lajos: Abszolút… De próbálkozni kell. Most egy debreceni vállalat építi a nagyváradi hulladéklerakót. Mi bejelentkeztünk a székelyudvarhelyi vízmû megvételére, és ott egy ilyen közös vállalatot akarunk Székelyudvarhellyel csinálni, tárgyalunk a munkácsi polgármesterrel, ott is vízmûvet akarunk venni, és megvallom õszintén, amire álmomban sem gondoltam volna, úgy tûnik, hogy Debrecen fogja megépíteni Románia legnagyobb veszélyeshulladék-lerakóját Ploiesti mellett.
Orbán Viktor: De azt azért lássuk be, hogy ti könnyebb helyzetben vagytok, mint Kaposvár. Tehát arrafele azért még könnyebb, mint nekik lenne mondjuk Ausztria.
Kósa Lajos: Pontosan ez a problémánk. Azt mondjuk, hogy mi már Grazba nem tudunk menni. Jött hozzám egy linzi ingatlanfejlesztõ. Projektoros vetítés, tisztára olyan volt, mint a Gyurcsány, projektoros vetítés, ilyen házak, olyan házak, villogtak az új városrészek, és én egy ponton túl azt mondtam, hogy ez nagyszerû, Herr Müller, most hagyjuk abba. A kérdésem a következõ. Itt van mellettem szakértõként egy úr, arra a kérdésre adjon választ, hogy hány debreceni ingatlanfejlesztõ épít Linz belvárosában plázát. Nem is értette a kérdést. Megismételtük sokszor, aztán mikor megértette, azt kérdezte, hogy miért kérdezem ezt. Mondom, mert pont annyi dolgot fog itt építeni Debrecenben, amennyit mi építünk Linzben, hogy olyan kiegyensúlyozott legyen a rendszer. És örömmel jelenthetem azt, hogy ez a politika most oda vezetett, és – hogyha egy másik kérdésedre próbálok válaszolni – mi úgy próbáljuk most túlélni ezt az idõszakot, hogy egész egyszerûen a debreceni tulajdonban lévõ vállalkozói vagyon – tehát vízmû, hõszolgáltató, közlekedési vállalat stb. – az nem viszi a pénzt, hanem hozza. 2005-ben kétmilliárd forint adózás utáni eredményt hozott a városnak. Ezt mind visszaforgatjuk a város fejlesztésére, meg aztán ebbõl próbálunk vásárolni ezt-azt, hátha gyûlik hozzá.
Orbán Viktor: Lajos, mielõtt azt hinnék a kaposváriak, hogy Debrecen a világnak az a különleges pontja, ahol nincsen semmilyen nehézség, szóval egy ilyen sikervárosnak tekinthetõ település, mint a tiétek, milyen kihívásokkal, gondokkal küzd? A három legfontosabbat légy oly kedves, említsd meg nekünk.
Kósa Lajos: Õszintén szólva annyit hadd mondjak, ez a sikerváros mindig egy kicsit engem, hogy is mondjam, elbizonytalanít, mert az jut az eszembe, hogy mennyire másképp lehet megítélni a dolgokat. Ismerik, két barát beszélget, és azt kérdezi az egyik a másiktól: te figyelj már, tényleg annyira fantasztikus a feleséged az ágyban? Hát – mondja –, nem tudom. Egyesek szerint igen, mások szerint nem. Debrecen egyrészrõl nyilván nekünk egy büszkeség és siker, a szocialisták számára ez kész katasztrófa. Úgyhogy ezért mondom, egyesek szerint igen, mások szerint nem. Viszont talán… és ez nagyon fontos a városok megítéléséhez, hogy természetesen egy ilyen város, fõleg azért, mert mi nagyon aránytalan város vagyunk, nálunk a megye lélekszámának a fele, közel fele Debrecenben él, tehát szinte agyonnyomjuk a megyét. Egyébként is mindig szoktam csodálkozni, beszélgettem képviselõjelölt úrral, és mondja, hogy 62 települése van itt, Kaposváron kívül. Lefagyott… Mondom neki, hogy te jó Isten, nálunk 82 település van összesen. És a 3000-es település kicsinek számít. Tehát az Alföldön teljesen mások a léptékek ebbõl a szempontból. Viszont nálunk is ugyanaz a baj, mint a többi városnál, hogy az a dolog, hogy a város és környéke közösen végezzen valamilyen feladatot, az egyáltalán nincs. Értelemszerûen meg vagyok róla gyõzõdve, hogy az a mûfaj, hogy hajléktalan, az Kaposváron van, máshol nem nagyon, mert egy kis településen ez a mûfaj nincs. Viszont értelemszerûen a kormány ehhez semmilyen plusz térítést nem ad, ezért minden nagyváros fajlagosan – Debrecenben is – sokkal több szociális feladatot kell ellásson, mint ami a városlakók saját erejébõl telik. Debrecen nagyon nagy város, 208 ezren vagyunk, és 40.000 szociális gondozottunk van. De a dolgot árnyalja, hadd mondjak egy másik adatot, a 40.000 szociális ellátottból 8000 vidéki lakcímre kéri a szociális segélyt utalni. Tehát ebbõl vélelmezem, hogy nem biztos, hogy debreceni lakos. És akkor még gondoljuk arra, hogy kik azok, akiket a kényszer a városba költöztetett, és ez most semmilyen módon nincsen kezelve. Oktatásban, egészségügyben, szociális kérdésekben, és ezzel azért gyürkõzünk – és a fõváros is gyürkõzik vele, félreértés ne essék, tehát természetesen a Demszky kollégánk az olyan, amilyen. De nem õ okozza azt, hogy a fõvárosban nem lehet megmozdulni az aluljárókban a hajléktalanoktól, ami óriási tragédia mindnyájunk számára, mert azok az emberek elvesztek a nemzet számára, azokat vissza kéne hozni, mert nem kiadást meg feladatot kell látni bennük, hanem lehetõséget, hogy ez az ember tudna dolgozni, nevelni, tanítani. Tehát értéket tudna termelni.
Orbán Viktor: Ha idõben…
Kósa Lajos: Ha idõben hozzá tudunk nyúlni. Ebbõl a szempontból egyébként paradox módon Debrecenben az egyik legfontosabb feladatunknak azt tartjuk, hogy a családok egységét próbáljuk megtartani, mert azt látjuk, hogy az a család, amelyik széthullott, az egzisztenciális katasztrófához vezet, és azok az emberek, akik széthullott családokban vannak vagy nem tudják megtartani magukat, azok ilyen sors elé néznek. És ezért erre nagyon sokat fordítunk, de ez óriási gond, és ebben majd valamit kell csinálni, hogy a feladatokat valahogy egységesítsük. Egyébként számos európai országban város és környékének a feladatellátását egységesen kezelik. Nálunk nem. És ez óriási nagy baj. Egy példát hadd mondjak rá. Debrecen beadott egy európai uniós pályázatot a szelektív hulladékgyûjtési rendszerünk megcsinálására, az egész megyében. És bevontuk a településeket is. És azt mondták a települések, a megye településeinek a 60 százaléka az önhibáján kívül hátrányos helyzetû, tehát nincs pénzük a tanárokat fizetni. És akkor azt mondták, hogy ez nagyszerû ötlet, persze, fogjunk össze, de nekik nincs pénzük az önrészre. És azt mondtuk, hogy miután tudjuk, hogy egy nagyváros nemcsak a város határáig tart, azt a háromszázmilliós önrészt, amit nem tudnak õk befizetni, azt mi letesszük helyettük. Mert úgy gondoltuk, hogy ebben van felelõsségünk, és meg tudtuk értetni a debreceniekkel, hogy nemcsak lehetõség egy nagyváros polgárának lenni, hanem feladat is, meg kötelezettségvállalás, és az is igaz, hogy ezt látva jött a kormány, annyi miniszter volt, mint égen a csillag, csak az volt a probléma, hogy az egyik hulladéklerakónál nagy költségeket jelentett a régészeti feltárás, 50 millió forint, arra már végképp nem volt pénz, jött László Csaba, azt mondta: kifizeti a kormány. Visszament, szagot kapott a Régészeti Hivatal, azt mondta: nem 50, 80. Jött Lamperth Mónika, kifizetik. Szagot kapott a Régészeti Hivatal: 100. És akkor azt mondtuk, hogy na most ne jöjjön több miniszter, mert nem állunk meg, úgyhogy a százat nekünk kellett elõszedni, de muszáj volt, mert a dél-bihari térség az épp annyira fejletlen, mint mondjuk Somogynak a belsõ vidéke, és muszáj hogy egy város az erején felül is vállalkozzon, fõleg akkor, hogyha olyan mértékben rátelepszik mondjuk vagy túlméretes, mint Debrecen, és ezért mi ezt csináljuk.
Orbán Viktor: Végezetül egyetlen kérdést még hadd tegyek föl. Abban az esetben, hogyha egy kormány azzal az ajánlattal keresné meg az önkormányzatokat – nemcsak a ti városotokat, hanem általában –, hogy azokat a feladatokat, amelyeket eddig odaadott az önkormányzatnak, de úgy tûnik, hogy a pénzt meg nem tudta rá odaadni, azt szívesen visszavenné, tehát mondjuk az iskolákat szívesen venné állami gondozásba, állami fönntartásba, a bérét a pedagógusoknak odaadná száz százalékig, de azok akkor legyenek állami alkalmazottak – most néhány példát említettem –, akkor hogyan fogadnák ezt a városok szerinted?
Kósa Lajos: Szerintem a mostani helyzetben örömmel. Van egy jó néhány európai ország, ahol így mûködik ez, azt hiszem, franciáknál például minden tanár állami alkalmazott, és az államtól kapja a pénzt.
Orbán Viktor: Régen így volt nálunk is.
Kósa Lajos: Igen. Az nyilvánvaló, hogy a városoknak igényük van arra, hogy a saját oktatáspolitikájukat tudják formálni. És ebben kell valami kompromisszumra jutni. A dolog most azért nem tud mûködni, mert az a helyzet – és itt a nagyvárosok szempontjából tényleg el kell mondanom –, hogy az egy dolog, hogy a kormány ad pénzt/nem ad pénzt, meg mit mennyire visel a sorsán. De az a probléma, hogy amikor a kormány olyan elképesztõ dilettantizmusról tesz tanúbizonyságot, mint a mi kormányunk, hogy egy tiszta Mekk Elek, akkor az ember úgy van vele, hogy jaj, csak ne is foglalkozzon velünk, mert megjelenik, és csak kár lesz belõle; amikor ad, akkor is összerombol valamit, ugye a mesébõl tudjuk. És itt a polgármester kollégákkal tudhatjuk, hogy hihetetlen. Kóbor kutya-ügy… Nem akarom a… Kitalálták két évvel ezelõtt a kormány részérõl, hogy az önkormányzati jegyzõknek ezentúl az is feladata lesz, hogy tartsák nyilván a kóbor kutyákat a városokban. De ezt kérdezem, hogy hol laknak ezek? Hát mi a kóbor kutyának…
Orbán Viktor: A lakhelye…
Kósa Lajos: …a legfontosabb jellemzõje? Hát hogy kóbor. Hát hogy lehet nyilvántartani? De a nagyvárosok is, meg az aprótelepülések is azért nem most kezdték a pályát, tehát hogyha tõlem megkérdezi valaki, hogy vezetünk-e nyilvántartást kóbor kutyákról, azt mondom, természetesen. 13.485 volt délben, mikor eljöttem a városból, most nem tudom, ez egy kicsit régi adat. És szoktam néha vitatkozni a belügyminiszterünkkel, például egyszerûen a parlamenti büfében megkérdeztem, így mélyen a szemébe néztem, és azt mondtam: Belügyminiszter asszony! Belegondoltak abba, hogy a jegyzõnek van most egy olyan hatásköre, hogy ellenõrizze az élettársi kapcsolatok meglétét a városban? A fészekrakó programra lehetett élettársi kapcsolattal jelentkezni, aztán kitalálták, hogy túl sok élettárs van – vagy élettárs, vagy nem –, a jegyzõ ellenõrizze. Kérdeztem, hogy mi ennek az algoritmusa? Hogy kell csinálni? Vannak ötleteink, csak… hogy is mondjam, az államigazgatási szabályokból nehéz kisilabizálni. A jegyzõnk azt állította, hogy az elég, hogyha valaki nyilatkozatot tesz – mert egyéves kapcsolatot kell ellenõrizni –, és egy évben háromszor rátörjük az ajtót, hogy otthon vannak-e. Az aljegyzõm azt mondta, hogy szerinte hogyha öt percig csókolóznak egy bizottság elõtt, az elég, mert öt percnél többet nem ér meg az ügy, lássuk be. Tehát agyrém. Na most ilyenekkel vagyunk tele. És én erre azt mondom, most már kicsit úgy vagyok vele, mint valószínûleg a debreceni eleink tették, hogy akkor vagyunk a legnyugodtabbak, amikor… ugye korábban mindig azért imádkoztak, hogy a császár is, meg a szultán is hagyja békén õket. Most mi is azt mondjuk, hogy csak nehogy valami új koncepciót találjon ki a kormány, mert hogyha kitalál valami új koncepciót, abból csak katasztrófa lesz. Tehát én szívesen egyezkedek bármirõl, de õszintén szólva a Mekk mesternek pénzt kell adni, hogy menjen el, és ne csináljon semmit. Ez az alapállás. Köszönöm szépen.
Orbán Viktor: Nos, tisztelt kaposváriak, akkor nézzük, hogy ilyen sikerváros-koncepcióhoz, sikerváros-programhoz mi az a néhány lényeges változás, amelyet a mai beszélgetés után leszögezhetünk. Az elsõ, hogy egy város akkor válhat sikeressé, lehet sikerváros, hogyha van saját gazdasága, van saját vagyona, képes saját munkahelyeket létrehozni, és van saját közlekedése. Egy igazi magyar vidéki nagyvárosnak körülbelül erre van szüksége. Ha jól értettem, amit Kósa Lajos mondott, szükséges, hogy a városok nagyobb önállóságot kapjanak, szabadabban dönthessenek, szabadabban gazdálkodhassanak, az állam ne tegyen a nyakukba olyan feladatokat, amelyekhez szükséges pénzeszközöket viszont nem bocsátja a rendelkezésükre. A Széchenyi-terv keretében szerintem van mód arra – az új Széchenyi-terv keretében, amit meghirdettünk –, hogy az adott nagyvárosokban mûködõ kisvállalkozások számára munkahely-teremtési támogatásokat ítéljünk meg. Van mód arra – úgy, ahogyan Kósa Lajos erre utalt –, hogy az európai uniós forrásokból közlekedésfejlesztési támogatásokhoz juthassunk, részben a nagyvárosnak, részben pedig a nagyváros-környéki kistelepüléseknek a javára. Össze szeretnénk tehát, legalább közlekedés szempontjából kapcsolni a nagyvárost és az õt körülvevõ településeket.
Kósa Lajos nem beszélt errõl, de számomra Debrecen legnagyobb sikere az, hogy egy városközpontot is kialakított. Bármilyen furcsa, Magyarországon nagyon sok olyan településünk van, amelynek nincs igazi városközpontja. Márpedig a biztonságérzethez az kell, hogy az ember tudja, hogy ahol él, annak hol van a közepe, hol a központja. Egészen más benyomást kelt egy olyan település, aminek van központja, fõtere, és az, amelyiknek nincsen. Ezért segíteni kell a fõtérrel nem rendelkezõ városokat abban, hogy városközpontokat alakítsanak ki. És ugyan Veszprémben beszéltünk errõl, ma itt nem érintettük, de a nagyvárosokban különösképpen fontos, hogy megerõsítsük a rendõrséget és növeljük a rendõrök számát. Százezer lakosra ma Magyarországon kevesebb mint 200 rendõr jut, az európai átlag pedig 250 és 300 között van, tehát ez is egy fontos adat, amely elõttünk áll.
Végezetül pedig, bár ez nem érinti Kaposvárt, azt is szeretném azért bejelenteni, hogy miután több magyar város is egészen kiváló programot készített – többek között Debrecen is – az Európa Kulturális Fõvárosa cím megnyeréséért, ezeket a munkákat, energiákat nem szabad parlagon hagyni, ezeket a városfejlesztési terveket végre kell hajtani, és a következõ kormány programjába be is kell ezeket foglalni.
Végezetül azért a kormányváltásnak egy mélyebb értelmérõl is váltsunk szót. Említettem már, hogy a kormányváltás a mi számunkra elsõsorban egy eszköz megszerzését jelenti. Önmagában a kormányváltás az kevés. Valamire föl szeretnénk használni a kormányváltás által nyújtott lehetõségeket. Ezért fontos, hogy a magunkfajta országépítõk mindig pontosan meg tudják fogalmazni, hogy mi is az a küldetés, amit a munkájukkal szeretnének beteljesíteni. És én azt hiszem, hogy van egy ilyen küldetés, amelyet a polgári-nemzeti-keresztény értékrendet valló emberek – magukkal ragadva a többieket is – jó lelkiismerettel vállalhatnak a következõ néhány évre szóló küldetésként. Nem másról van szó, mint hogy nekünk kell megpróbálnunk a magyar szolidaritás korszakát megnyitva megteremteni a magyar emberhez méltó élet lehetõségét. A magyar emberhez méltó élet lehetõségét elõször Magyarországon és utána az egész Kárpát-medencében. A magyar emberhez méltó élet lehetõségét meg tudjuk fogalmazni, hiszen pontosan tudjuk a konzultációk után, hogy mit akarunk. Emberhez méltó élet az, magyar emberhez méltó élet az, hogyha a gyermek nem teher, ha a hit nem szégyen, ha a munka nem alamizsna, ha a nyugdíj nem segély, ha a tanulás nem kiváltság, ha az egészség nem üzlet, ha a saját otthon nem vágyálom és hogyha bennünket, magyar embereket nem hozhatnak olyan helyzetbe, hogy fontos kérdésekben, az életünket érintõ fontos kérdésekben megkérdezésünk nélkül dönthessenek.
Összességében tehát mi egy olyan kormányt szeretnénk választani, amely azért dolgozik, hogy létrejöjjön a magyar emberhez méltó élet. Ehhez a kormánynak elsõsorban olyan emberekbõl kell állniuk, akik magyar szemmel nézik a világot, magyar fejjel gondolkodnak, magyar szívvel éreznek és mindenhol megvédik a magyar emberek érdekeit. Olyan kormányra van szükségünk, amely a magyar emberek érdekét tartja a legfontosabbnak.
