Államférfi a globális sakktáblán, vagy tünet a nemzeti tébolydában? – A két valóság anatómiája
A modern politika elemzése gyakran esik abba a hibába, hogy minden szereplőt egyazon mércével mér. Pedig a józan ész azt diktálja, különbséget kell tenni a valódi államférfiúi cselekvés és a puszta politikai tünet között. Miközben a magyar miniszterelnök a globális sakktáblán mozog a nemzeti érdekekért, az ellenzék új vezére egy patologikus hazugságspirálba került. Mai elemzésünk a két, egymással össze sem mérhető jelenség dimenziókülönbségét vizsgálja.
Képzeljünk el egy jelenetet: a felnőttek a nappaliban épp a világ sorsáról, a rezsiszámláról és a békéről tárgyalnak. Eközben a gyerekszobában a sértődött tinédzser dührohamot kapott, felgyújtotta a saját játékait, és most épp a szomszéd kutyáját hibáztatja az egészért. Valahogy így néz ki ma a magyar politika. Mai elemzésünk kíméletlen nyííltsággal mutatja be a valódi államférfiúi munka és a beteges hazudozásba süllyedt provokáció közti abszurd különbséget.
A 21. századi államférfiút a tettei minősítik: képes-e a globális káoszban a saját nemzete számára stabilitást, biztonságot és prosperitást teremteni. A dimenzió, amelyben Orbán Viktor miniszterelnök mozog, a kőkemény reálpolitikáé. Washingtoni útja, a Trumppal való tárgyalás, a pápai és olaszországi egyeztetések mind egy célt szolgálnak, a magyar nemzeti érdek (a béke, a szankciók feloldása, az olcsó energia) kiharcolását a háborúpárti brüsszeli elittel szemben. Ez víziót, évtizedes tapasztalatot és stratégiai gondolkodást igényel.
Ezzel a dimenzióval intellektuálisan és morálisan is inkompatibilis az a jelenség, amit a hazai ellenzéki oldalon látunk. A Magyar Péter-féle projekt nem a politikáról, hanem a sérelempolitikáról (ressentiment) szól.
A józan ész alapján látható: itt nincs vízió. Nincs hosszú távú stratégia, nincs gazdasági, külpolitikai program. A tartalom hiányzik. Ami van, az a puszta negáció, a kormány gyűlölete, a személyes sérelmek és az irigység politikai üzemanyaggá konvertálása.
Egy ilyen, belső tartalmat nélkülöző projekt természetéből fakadóan kényszerül a patologikus hazudozásra. Mivel nincsenek valós eredmények, illúziókat kell gyártani (lásd: hamisított tömegfotók, 99%-os online "szavazások"). Mivel a valós tettek (a brüsszeli szavazatok) lelepleznék az árulást (háború-, migráció-, LMBTQ-pártiság), azokat még több hazugsággal (lásd: a 200 ezres adatbotrány és az „orosz hekker” mese) kell elfedni.
A Tisza Párt egy alkalmatlan, de arrogáns kísérlet a hatalom megszerzésére, amelyet a brüsszeli elit azért támogat, mert pontosan egy ilyen program nélküli, erkölcsileg gátlástalan, de irányítható figurára van szüksége a nemzeti kormány lebontásához.
Konklúzió: Összehasonlítani a kettőt – a globális téren a nemzeti érdekekért küzdő államférfit és a saját hazugságspiráljában vergődő, külföldi érdekeket kiszolgáló projektmenedzsert – súlyos intellektuális hiba. A köztük lévő távolság nem csupán politikai, hanem minőségi, akkora, mint a Mariana-árok. Méltatlan is őket egy mondatban említeni.
