A jégkorong esztétikája

Először azt fontolgattam, hogy konkrétan a korongról írok újságcikket ide. Miszerint arról a korongról, amellyel a jégkorongot játsszák. Hiszen az aztán tényleg tökéletes a maga hibátlan egyszerűségében. Egy tárgy, amelyhez nincs mit hozzátenni, de elvenni sem kell belőle semmit, nem is lehet. Kerek, lapos, fekete. Átmérője 76, vastagsága 25 milliméter. Súlya 16-17 dekagramm.

Siklik a hófehér jégen, mint a veszedelem. Ha az igazán erős-ügyes profik odavágnak neki, 180 kilométer per órás sebességgel is repülhet. Ne álljon elébe senki, aki jót akar magának.

Ráadásul minden álnok híreszteléssel szemben igencsak látszik. A tévében állítólag kevésbé, de élőben nagyon is. A fontosabb versenyeken ráadásul pofás feliratokat raknak rá, tehát gyűjtögetni is érdemes. Ifjabbik leányom e célra fenntartott polcán félszáz darab biztosan van belőle. Hogy pontosan mennyi, nem is tudom.

Aki kitalálta, nem volt hülye ember. Plusz van neki ez az angol neve is, hogy puck. Azaz azaz pakk. Etimológiája homályba vész. Annyi biztos: nincs köze a ravaszdi Shakespeare Williamhez. A Szentivánéji álom című remekműhöz. Irodalmi vonatkozás mégis felmerül. A Jégkorongblog szűk tíz évvel ezelőtti alapításakor ezt a mottót találtuk ki: Nyilas Misi pakkot kapott. Meglehetősen viccesnek véltük ezt akkor. Azóta is annak tűnik.

És íme, eljutottam oda, ahonnan indulni akartam.

A jégkorong nem pusztán sport. Egyfelől. Hanem művészet. Kultúra. Komplex, komoly, kifinomult esztétikával. Másfelől pedig: a jégkorong kifejezetten vidám dolog.

Persze nem először mesélek erről. Komplett könyvre is futotta már. Ezeken a hasábokon azonban még nem merültem el a témában. Itt volt az ideje. Főleg azért, mert minden becsületes jégkorongbolondnak úgy kell tennie, mint egy misszionáriusnak. Belső-felső parancs miatt. Térítői kötelezettségeink vannak. Szeretnénk, hogy mások is részesei legyenek annak, aminek részesei vagyunk. Mert akkor boldogok lesznek. Néha. Talán. Talán gyakran. Talán nem.

Felmerülhet, miért nem akkor merengtem erről, amikor – április 22. és 28. között – a magyar válogatott az A csoportba jutásért játszott a kijevi világbajnokságon. A másodvonalban. Ukránokkal, osztrákokkal, koreaiakkal, lengyelekkel, kazakokkal. Magától értetődő a magyarázat. A jégkorong, amikor és ahol a magyarok is játszanak, más. Nem jobb vagy rosszabb. Hanem: hajlamos az esztétika fölé kerekedni az emóció és az izgalom. Olyankor nagy a tét. A diadal öröme és a vereség fájdalma uralkodik.

Most ellenben, amikor e szövegem megjelenik, A csoportos világbajnokság van. A kellős közepénél tartunk, nemsokára jön a kulmináció. A világ tizenhat legjobb válogatottja csatázik Párizsban és Kölnben. Az idén nem lehetünk közöttük, de jártunk már e szférákban 2009-ben Zürichben, 2016-ban Szentpéterváron, és jövőre, ha úgy alakul, Budapesten próbálkozhatunk megint felkapaszkodni.

De mennek azok tizenhatan nélkülünk is, mint az ördög. Suhannak, száguldanak, pörögnek, képtelen betelni velük a lélek.

Mondom: esztétika. A jégkorong szép. A korong a jégen. A színesbe öltözött, pengeélen kanyargó, villámgyors férfiak, a hadonászó zebrák, a palánk, a plexi, a közönség. A telis-tele csarnokokban önfeledten viháncoló publikum. Amely nem is annyira a szurkolásért van ott. Az eksztázis a jégkorongban másmilyen, mint a többi népszerű csapatsportban. Ez nem háború, és nem is annak a pótléka. Az emberek itt nem akarnak egyebet, csak jól érezni magukat. Élvezni mindent – minden érzékszervükkel. A látványt a szemmel, a hangot a füllel – a zenét a We Will Rock You-tól a Katyusán, az Ievan Polkkán át a Seven Nation Armyig és tovább –, az érzést, a feelinget az összes porcikával.

Az emberek karnevált akarnak. Fesztivált. Ha úgy tetszik, színielőadást.

Sosem tudni előre, hogyan ér véget a játszott darab, de nincs kétség: a dramaturgia csodálatos, és mindig tartogat fordulatokat. Nincs baj, ha elmarad a happy end. A következő előadás végén meglesz. Vagy az azután következőn.

Az A csoportos világbajnokságban az a legvagányabb, hogy egészen nemzetközi. Ebben a világban nincs elkülönülés, harag vagy indulat. Együtt issza sörét-borát az orosz és a kanadai, a svéd és a finn, a cseh és a szlovák. A másik legvagányabb meg az, hogy érdek nélkül tetszhet nekünk. Valaki mellé nyilván muszáj odaállni végül, menet közben, minden vb-n és minden meccsen kialakul ez, nem megúszható. Frusztrációt azonban nem okoz. Ha nyer a csapatunk, örülünk. Ha veszít, azt mondjuk, úgyis nyer legközelebb.

A választás miként történik? Nyilván esztétikai alapon. Ki játszik szebben, fifikásabban, fineszesebben, fantáziadúsabban, akaraterősebben. Aki durva és buta – megesik: nincs színmű negatív hősök nélkül –, az bizony kiesik. Mi a jó srácokkal vagyunk.

Kétezernégyben jártam először A csoportos jégkorong-világbajnokságon. Azóta kettőt hagytam ki összesen. A 2008-ast Kanadában, a 2016-ost Oroszországban. Közeleg a kulmináció: még néhány nap, és útnak indulunk megint. Odaérünk – és a világ közepén leszünk. Egészen közelről látjuk majd a korongot. Amely egyszerűen tökéletes.