Lapos-Magyarország

Évente végigmegyek egy-két tucatnyiszor a Budapest–Kaba-útvonalon. Előbb oda, utána vissza. Sok-sok szempontból jó ez nekem. Például látom közben Magyarországot. Nem az egészet ugyan, de egy fontos részét. Olyan részét ráadásul, amelyet nem szoktak nagyra tartani az emberek. Különösen a budapestiek. Főleg azok, akik hamarabb ülnek repülőre, mint vonatra, és úgy sejtik, minden, ami a főváros inkább vagy kevésbé szűken vett határain túl található – mármint ugyanakkor hazánkéin belül –, egyszerre egzotikus és nem érdekes. Egzotikus, mert furcsa emberek élnek e távoli univerzumokban, akik számára annyi az élet, amennyi a közmunkából, a kocsmából, a bulvártévék műsorából és a Fideszre szavazásból összerakható. Nem érdekes, mert nincs ott semmi. Csak ezek a furcsa emberek, és a nagy poros-szürke laposság. Unalmas, álmos tájakkal, falvakkal, városokkal. Nyomorral és tompasággal. A Balatonnál, a Bakonyban, a Mátrában, egy jobbfajta borvidéken csak-csak történik valami, viszont a síkokon biztosan semmi sem.

Én azonban megszerettem ezt az utat Budapest és Kaba között. Mindig egyformán menni-jönni tényleg egyhangú lenne ennyiszer, ezért variálom a verziókat. A leggyorsabb végigrohanni az M3-ason Debrecenig, és jönni szűk negyven kilométert visszafelé: sietős így, és nem szórakoztató. Eggyel jobb letérni a sztrádáról Füzesabonynál, és vagy szinte végigmenni a 33-ason, úgy átkanyarogni Nádudvar, esetleg Szoboszló felé – előbbi esetben csodás a Hortobágy széle, leginkább madárvonuláskor, az aszfalt viszont módfelett pocsék egy hosszú szakaszon –, vagy már Tiszafürednél délnek venni az irányt, és Kunmadarason, Karcagon, sok más kis falun keresztül lyukadni ki a négyesen. Közel ennyit ér elindulni az M5-ösön, átvágni Albertirsa felé, onnan robogni végig megint a négyesen. Most szólok: aki utálja a kamionokat és az útépítéseket, ezen a nyáron ne kísérletezzen ilyesmivel.

Mindazonáltal ha nagyon is látni akarunk ezt-azt Lapos-Magyarországból, és a balgán drágának hitt időnek sem vagyunk híján, a 31-es főutat célszerű választanunk. Akár az elejétől, sülysápostul, nagykátástul; bár a lényeg Jászapáti és Heves után kezdődik. Hevesvezekénnyel, Kiskörével, a fantasztikus közúti-vasúti Tisza-híddal, a kéttornyú kunhegyesi templommal, a szalmabálákkal, a napraforgótáblákkal, a perzselő nappal, a forró széllel, a szép csendességgel.

Meglepő a tágassága ennek a vidéknek. Mintha nem is parányi ország lenne a hazánk. Mintha lenne kiterjedése, és nem csupán horizontálisan, vertikálisan is. Ha értik, hogyan is mondom. Megjegyzem, a Tisza-tó körbeautózása is élmény, noha magától nem kínálja magát. Múltkor muszáj volt: valami történhetett Poroszlón, álltunk, vártunk, hiába, úgyhogy elindultam Sarud felé.

Barátságos kis házakat figyeltem meg ott. Ha már így alakult, megnéztem Kömlőt is futtában. Ment a futballmeccs, sajnos nem tudom, mi volt az állás. Az út amúgy télen is út. Sárosabb, kevésbé inspiráló, ám hangulata akkor is van. Főként ha füst száll a kéményekből, melynek illata nem műanyaghulladékokról, hanem fáról-szénről mesél. De a nyár az igazi. Az tágas úgy, ahogy illik.

Igen: ez mind-mind Magyarország. Hazánk kirakatok mögötti változata. Amely nem arról szól, amit a legfontosabbnak gondolnánk megmutatni – vagy tegyük fel: elrejteni – belőle, hanem amely egyszerűen csak létezik. Napról napra, évről évre – és emberek élnek benne. Nem átutazók, mint mi, mégis ugyanolyanok. Egyébként pedig: egyáltalán nem egzotikus ez az ország. Nem is nem érdekes. Végképp nem szürke. Hiszen lám, milyen színes: sárga, aranybarna, piros, kék, zöld és mindenféle.