Orbán: Szolidaritás vagy vadkapitalizmus?
Szolidaritás vagy vadkapitalizmus. Orbán Viktor szerint ez az áprilisi országgyûlési választások egyik tétje. A másik pedig, tette hozzá, hogy Magyarország újra olyan ország lesz-e, ahol a magyar emberek elõnyt élveznek a külföldiekkel szemben. A Fidesz elnöke szokásos évértékelõ beszédében azt mondta, szerinte a változás már elkezdõdött.
Nos, kedves Barátaim, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ismét eltelt egy év, ideje tehát, hogy jó szokásunkhoz híven számot vessünk, hol tartunk, mennyit gyarapodtunk, hová jutottunk az elmúlt esztendõben, milyen állapotban vág neki Magyarország az elõttünk álló fontos évnek. Talán többen emlékeznek, gyakran azt a példát szoktuk fölhozni évértékelések alkalmával, amikor a gyermeket odaállítják a szülõk vagy a nagyszülõk az ajtófélfához, hogy megnézzék, mennyit is nõtt egy év alatt. Az elmúlt években sok érdekeset és furcsát tapasztaltunk ilyen alkalmakkor. Volt, hogy azt kellett látnunk, a gyerek megfogadta a szokatlan tanácsot: „Merjünk kicsik lenni!”, összehúzta magát, és összement. Aztán volt, hogy azt kellett megállapítanunk, hogy ugyan a gyerek kisebb lett, de már ez sem számít, mert a mértékegységet idõközben megváltoztatták, és a hagyományos mérést fölváltotta a hantaméter. S hanta dolgában – ha emlékeznek rá – igen jól álltunk akkoriban – bár e tekintetben most sem panaszkodhatunk.
De mi a helyzet a gyermekünkkel az idén? Nos, bármilyen különös és váratlan, ma a gyerek nõtt, nagyobbnak tûnik az ajtófélfához képest. Így van. Ezt látjuk és ezt halljuk úton, útfélen. Ennek örülnünk kellene, de valahogy belül érezzük mindannyian, hogy itt valami nincs rendben. Valami nem stimmel. Valahogy mégsem sikerül föllélegeznünk, mégsem sikerül megkönnyebbülten örvendeznünk. Akkor értjük meg kétkedésünk okát, ha kimegyünk a házból, és távolabbról is ránézünk a valóságra. Nos, kedves Barátaim, erre való az országjárás, a találkozások, a nyílt és egyenes beszélgetések az emberekkel, amelybõl valós képet kaphatunk hazánk állapotáról. Mert amikor távolabbról nézzük a valóságot, akkor kiderül, hogy nem a gyerek lett nagyobb, hanem a ház lett kisebb. Bizony költségvetésünk a választások várható idõpontjára meg fogja haladni a tíz százalékos hiány mértékét. Ha az államadósságunkat nézzük, azt látjuk, hogy a növekmény három év alatt annyi volt, mint amennyit Kádár János fölvett harminc esztendõ alatt. Lassan az aggastyánoktól a most születõ csecsemõig mindenkinek másfél millió forint adósság nyomja a vállát. És akkor azt a kérdést, hogy hol ez a rengeteg pénz, még fel sem tettük. Igen, ha távolabbról nézzük a valóságot, jól látható, hogy a magyar gazdaság nem a saját lábán áll. Ahhoz, hogy száz forint értéket elõállítsunk, százötven forintot kell fölvennünk. Dolgozunk, de nem a pénzünk lesz több, hanem az adósságunk nõ. Ráadásul csökkenti, zsugorítja ennek a háznak az értékét, hogy szolid családi házból utca végi, ártéri kunyhóvá minõsítették. Szokták mondani: a részvétel a fontos, nem a gyõzelem. Ezt általában a sportolókat kísérõ delegációk tagjai szokták mondani, hiszen õk nem gyõzhetnek, õk csak részt venni tudnak, nem neveztek be a versenybe. Bár, kedves Barátaim, ha gyõzni nem is lehet mindig, de azért tudjuk – legalábbis a versenyzõk tudják –, hogy törekedni kell rá. Törekedni kell a minél jobb helyezésre, a minél jobb eredményre. De a minimum, amit elvárunk saját magunktól, hogy javuljunk, és egyre jobb teljesítményt nyújtsunk.
Akinek csak a részvétel a fontos, az eleve beletörõdött a vereségbe. Már a verseny elõtt feladta, és eleve kudarcra ítélte magát. Magyarország is benevezett egy versenyre, egy komoly és nehéz versenyre, ahol a puszta részvétel egy valamire elég: a lemaradásra. Hazánkat járva a legfájóbb és leginkább lehangoló érzésem az volt, hogy 2005-ben Magyarország elfogadta: nem a gyõzelem a fontos, hanem a részvétel. 2005 a beletörõdés éve volt a magyarok számára.
Magyarország beletörõdött, hogy rosszabbul élünk, beletörõdött, hogy már annak is örülni kell, ha csak kicsit rosszabb ma, mint tegnap volt. S arról mintha kezdenénk elfeledkezni és lemondani, hogy lehetne jobb is. Arra szinte már gondolni sem szabad. Már gondolni sem merünk a gyõzelemre. Gondolni sem merünk arra, hogy utolsóból ismét elsõk lehessünk, legalább az új európai uniós tagok között, ahogyan elsõk voltunk négy évvel ezelõtt. Pedig, tisztelt Hölgyeim és Uraim, az élet nem arra való, hogy kibírjuk, elviseljük. Az élet nem teher. Az élet igazából ajándék, lehetõség és kaland. Az élet arra való, hogy éljünk vele, hogy örömünket leljük benne, hogy boldogok legyünk. De mi kell ahhoz, hogy ne csak résztvevõi legyünk a létezésnek, hanem gyõztesei is. Azaz ne csak létezzünk, hanem éljünk is. Ha azt hisszük, ha elfogadjuk, hogy a részvétel a fontos, nem a gyõzelem, higgyék el, mindent elveszíthetünk, végül még a részvétel lehetõségét is. Magyarország mindig veszített, mindig vesztes lett, amikor nem gyõzni akart, amikor nem akart igazán gyõzni. Amikor elhitte, hogy nem képes többre. Jól ismerjük, hiszen nap mint nap halljuk a hangot, amelyik folyton arról beszél: mit miért nem lehet. A kishitûség hangja ez. Magyarország mindig akkor jutott elõre, amikor nem hallgatott a kishitûség hangjára. Amikor nem hitte el, hogy a versenyben nem a gyõzelem a fontos. És mi tudjuk, a kishitûség mindig megszólal. Az okát nem is érdemes boncolgatni. Tudjuk, hányszor próbált lebeszélni minket, hogy mi, magyarok is gyõzni akarjunk. Egy idézetet olvasok föl, így szól: „A figyelmes szemlélõ csak tûnõdhet, meghirdethetõ-e a nemzeti felelõsséggel a gazdaság strukturális átrendezõdésének azonnali megoldása, az infláció azonnali megfékezése, a tudományos-technikai forradalom követelményeinek holnap reggeli érvényesítése? Komolynak tekinthetõ-e az a kiindulópont, amely vonzó perspektívát kíván hirdetni felelõs perspektíva helyett?” Tisztelt Hölgyeim és Uraim, amit felolvastam, nem egy tegnapi kormánynyilatkozat, bár az is lehetne. Nem tévedés, ez a Magyar Hírlap 1988. április 8-i számában jelent meg az akkori Fideszrõl. A hatalom kishitûségét akkor legyõzte az emberek elszánása, és a rendszerváltás megtörtént, mégpedig nem lassacskán, hanem másfél év alatt. És ma szóról szóra ugyanezeket a kifogásokat halljuk. Kérem, emlékezzenek arra: a kishitûség azt is mondta, hogy a minimálbér jelentõs növelése felelõtlenség, nem lehet megvalósítani. De mi nem hittük el, sikerült megvalósítani, Magyarország képes volt rá. Azt mondták, a tb-járulék csökkentése felelõtlen ígéret. Nem fogjuk tudni majd kifizetni a nyugdíjakat. De amikor kormányon voltunk, sikerült jelentõsen csökkenteni a járulékot, és sikerült kifizetni a nyugdíjakat, sõt, emelni azokat. Mert Magyarország képes volt rá. Azt mondták, a Nemzeti Színházat nem lehet fölépíteni ott, de mi hittünk benne, hogy Magyarország képes rá, és sikerült. A Nemzeti Színház évek óta áll, és mûködik. Azt mondták, hogy a leégett Sportcsarnok helyén nem lehet újat építeni, túl drága, félig sem fog elkészülni. Inkább a régit kéne valahogy helyrepofozni. Mi azonban hittünk benne, elhittük, hogy Magyarország képes rá, és sikerült, fölépült az aréna. Azt is mondták, hogy a párkányi hidat sem lehet fölépíteni, mi fölépítettük. A kishitûség azt mondta: a Széchenyi-terv felelõtlen ígérgetés, nem lehet megvalósítani. Mi hittünk benne, és képesek lettünk rá. Azt mondták, a gyermekek utáni adókedvezményre nincs fedezet, azt mondták, a gyermekek után járó adókedvezményre nincs fedezet, másoktól kell majd elvenni. De mi hittünk benne, hittünk Magyarország erejében, és kiderült, hogy van rá fedezet, nem kellett elvenni senkitõl semmit. Azt is mondták, hogy az otthonteremtési támogatás irreális, felelõtlen. Mi azonban hittünk benne, és 230 ezren vették igénybe. 230 ezer család jutott új otthonhoz, mert Magyarország képes volt rá. Azt is mondták, azt is a fülünkbe suttogta a kishitûség, hogy nem lehet Erdélyben magyar egyetemet indítani, a magyar igazolvány pedig egyenesen istenkísértés. De mi nem adtuk föl, és Magyarország akkor képes volt törõdni a határon túli magyarokkal. Bizony, mindez megvalósult.
Kedves Barátaim, Magyarország ma is többre képest. Magyarország képes gyõzni a versenyben, nem csak részt venni, és utolsóként kullogni, ahogy most tesszük. Magyarország képes megvalósítani az elõttünk álló feladatokat, ha hisznek benne, ha bíznak benne. Igen, az emberek ma nem tapasztalnak érzékelhetõ javulást. Hiába a kormány látható igyekezete, mégsem érzik. Kedves Barátaim, ez a kormány ennyit tud. Ígérget vagy legfeljebb a Fideszt kergeti. De Magyarország többre képes. Képes rá, hogy mindenki számára érzékelhetõ javulást érjen el, és jobb legyen az életünk idén, mint 2005-ben volt.
Engedjék meg, hogy néhány szót magunkról is szóljak. 2005 a polgári erõk, a Fidesz–Magyar Polgári Szövetség számára is sorsdöntõ év volt. Emlékeznek: 2003-ban hoztuk létre a Szövetséget. Azt a Szövetséget, amely otthont, védelmet és lehetõséget kínál a polgári erõknek, a nemzeti érzelmû embereknek és a kereszténydemokratáknak is. 2004-ben ugyan megnyertük az európai parlamenti választást – szépen nyertük, azt az eredményt idén is elfogadnánk –, de nem akkor, hanem 2005-ben dõlt el, hogy a Szövetségünk nemcsak a jelen, hanem a jövõ szövetsége is. A Nemzeti Konzultáció ugyanis bebizonyította, hogy megértettük az idõk szavát, az embereket ma Magyarországon nem meggyõzni kell, hanem megkérdezni és meghallgatni. Ezért lett az emberek jelöltje Magyarország köztársasági elnöke, ezért lett polgári elnöke Magyarországnak. És ezért vált a rendszerváltás óta legnagyobb és legsikeresebb interaktív vállalkozássá a Nemzeti Konzultáció, amit csak mi támogattunk a parlamenti pártok közül. Kérem, legyünk rá büszkék.
Úgy látom, ha a 2005-ös évet a saját szempontunkból nézem végig, a tapasztalat éretté tett bennünket. A sikerek és a kudarcok megtapasztalása segített ehhez. Megértettük, hogy a kudarc, a vereség sok mindenre megtaníthatja az embert. A vereség figyelmeztet és elgondolkodtat. A vereség és a kudarc az élet része. Ha tanulunk belõle, javunkra válik. Mi összeértünk, egybeforrtunk, és megerõsödtünk. A tapasztalat és az idõ visszavonhatatlanul éretté tett bennünket. Nem vagyunk már olyan fiatalok, hogy mindig igazunk legyen. Ezért lehetünk megbízható szövetségesei az embereknek. És kérem, azt se felejtsék/felejtsétek el, hogy aki megérett, az megértõvé is válik. Tud figyelni, tud hallgatni, képes megérteni. Megértjük az emberek kérdéseit, vágyait és bajait. Megértjük egymást, ezért tudunk segíteni, ezért tudunk segíteni Magyarországon mindenkinek a boldogulásban. A 2005-ös év bebizonyította, az emberek számíthatnak ránk, bízhatnak bennünk, Magyarország számíthat ránk, Magyarország bízhat bennünk.
De a 2005-ös esztendõ a kormánypolitikáról is sok mindent tanított nekünk. Járva az országot úgy látom, hogy 2005 a luxuspolitikából való kiábrándulás éve is lett. Az emberek világosan elmondták, hogy a mai hatalom politikája luxuspolitika, ami néhány kiváltságosnak fényûzõ jólétet és luxusprofitot eredményez, a többieknek viszont bizonytalanságot, kilátástalanságot és csalódást. Egy munkanélküli Dombóváron azt mondta, hogy a luxuspolitika veszélyes, mert kiváltságosokat teremt. Õk úgy gondolják, hogy akiknek nincs szerencséjük, azok magukra vessenek. Miért nem voltak jókor jó helyen. Egy nyugdíjas tanár valahol – talán Pécsen – azt mondta, hogy a luxuspolitika világa sosem fogja megérteni a magyar emberek valóságát, sosem fogja átérezni gondjaikat. Éppen ezért sohasem fog megoldást és segítséget nyújtani a munkát keresõknek, az otthonra vágyóknak, a magyar vállalkozóknak és a megfizethetetlen árak ellen védelmet keresõknek. Egy fiatal – talán Békéscsabán – azt mondta, hogy a luxuspolitika számára nyûg az ország és a nyûg a magyarok többsége. Azért tanácsolja azt, hogy aki boldogulni akar, menjen el innen, próbáljon szerencsét másutt, külföldön, hiszen minél kevesebben vagyunk; kevesebb ember, kevesebb gond. Egy vasutastól hallottam azt – talán Szentesen egy kávéházban –, aki azt mondta, hogy a mai luxuspolitika képviselõit elkényeztette az élet. Világéletükben kiváltságosak voltak. Eleinte a pártállam politikai monopolhelyzetét élvezték, aztán ezt változtatták át könnyedén pénzügyi monopolhelyzetté. Föl is írta a mondatot, hogy visszaidézhessem Önöknek, így fogalmazott: elõbb elkényeztette õket a hatalom, aztán elkényeztették õket a milliárdok. Bizony, kedves Barátaim, ez is 2005 tanulsága. Ezért fogyott el a kormány iránti bizalom is. Az emberek úgy érzik, hogyan érthetnék meg azokat, akik mindig kiszolgáltatottak voltak. Akik mindent a munkájukkal, a két kezükkel, a tehetségükkel, a szorgalmukkal próbáltak elérni, akik mindenhez küzdelmek és kudarcok árán jutottak. A magyar emberek többségét ugyanis nem védte és nem segítette sem a politikai monopólium, sem az üzleti kiváltság. Az emberek mindig csak magukra számíthattak. És nézzünk szembe a helyzettel, ma is csak magunkra számíthatunk. Egy volt, magát volt MSZP-s szavazónak mondó hölgy mondta: a luxuspolitika nem fog változni. Nem azért, mert gonosz, nem azért, mert rosszat akar nekünk vagy az országnak, hanem azért, mert nem érzi, nem érti a többség helyzetét. Ezért uralkodnak ma Magyarországon – ahogy õ fogalmazott – a közöny és a kíméletlenség állapotai. Nos, kedves barátaim, ennyit a mögöttünk hagyott évrõl.
És most forduljunk a jövõ felé. Számomra az országjárás legvilágosabb mondatát Pécsen fogalmazta meg valaki, aki azt mondta: az elõttünk álló évben az a fõ kérdés, bekanyarodunk-e, amikor jön a kanyar vagy bátran megyünk tovább egyenesen – egyenesen a falnak. És valóban, amikor az ember a saját autójában ül egyedül, talán akkor sem helyes, ha azzal kísérletezget, hogy a kanyar ellenére is egyenesen halad tovább, mondván, minden úgy van jól, ahogy áll. De ez végül is tekinthetõ az illetõ magánügyének. Csakhogy itt és most nem magánautóról van szó, hanem egy buszról, amelynek tízmillió utasa van. És az idei országjárás alkalmával – akárcsak a tavalyi Nemzeti Konzultáció során – egyértelmûen kiderült: az emberek jól látják, hogy az utóbbi idõben nem vesszük jól a kanyarokat. És az is világos, hogy most egy igen éles kanyar következik az úton. Ezt mutatják a veszélyt jelzõ táblák. A nemzetközi hitelintézetek leminõsítései, a konvergenciaprogramra kapott elégtelen osztályzat. Nos, be tudjuk-e venni a kanyart, tisztelt Hölgyeim és Uraim?
Itt a filmekbõl is láthatták, öt kérdésrõl beszélgettünk az emberekkel a mögöttünk hagyott két hétben. A legfontosabb a munka volt. Azért választottuk a munkát, mert Magyarországon ma a nyilvántartások szerint 400.000 regisztrált munkanélküli van, de pontosan tudjuk, hogy legalább 300.000 olyan honfitársunk is él, aki hébe-hóba dolgozik, szeretne, de nem talál rendszeres munkát. Vagyis ma Magyarországon 700.000 embernek nincs biztos kenyérkereseti lehetõsége. Már korábban is mondtuk, a mögöttünk hagyott év megerõsítette: elvált egymástól a jólét és a munka. Azok a nemzetek emelkednek ma föl Európában, ahol a kettõ összekapcsolódik. A jólét a munka természetes következménye, és a munka természetes eredménye a jólét. Magyarországon ma ehelyett inkább az a fölfogás uralkodik, az forog közszájon, hogy becsületes munkából nem lehet megélni. Emlékeznek talán, a tavalyi országjárás eredményeképpen sikerült a magunk számára pontosan meghatározni, hogy mi a különbség a munkára épülõ gazdaság és a spekulációra épülõ gazdaság között. Mi választja el egymástól a munkát és a spekulációt. Ebben a meggyõzõdésünkben idén megerõsödhettünk. Munka az, amikor az ember úgy keres pénzt, hogy valaki másnak is hasznára van ezzel. És spekuláció az, amikor úgy keresünk pénzt, hogy azzal valakinek szükségszerûen ártunk. Ezért kell Magyarországnak egy munka alapú gazdaság felé fordulnia.
Nos, a munkanélküliség kapcsán az emberek egyszerûen fogalmaztak. Valaki például nekem szegezte a kérdést: Mondja, Orbán úr, maga meg tudna élni 70.000 forintból? És ha az ember oszt/szoroz, akkor rá kell jönnie, hogy nem tudna megélni, mert 70.000 forintból nem lehet megélni. Ha mégis, az kész csoda. Békéscsabán egy fiatal házaspárnál jártam. Két gyermeket nevelnek. Mind a kettõnek van fõiskolai végzettsége. Egy 48 négyzetméteres lakásban élnek. A rezsi után a családnak marad 50.000 forintja. 50.000 forintja. És csak az egyik gyermek megfázása és influenzája az elõzõ hónapban elvitt 12.000 forintot. Hogy lehet ebbõl megélni, kedves Barátaim? Vagy egy másik, egy elbocsátott asszony azt mondta nekem, hogy nézzek szét az országban. Az ország tele van kátyúkkal, rossz utakkal, omladoznak a kórházak. Nincs elég ápolónõ és orvos, a faluba nem jut el a posta, nincs iskola. Temérdek az elvégzetlen munka. Hogyan lehet, hogy egy ország tele van elvégzetlen munkával, és közben nõ a munkanélküliség.
Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, Dombóváron a munkanélküliségrõl beszélgettünk. Itt van közöttünk például Szentgyörgyi Zsolt is, aki arra hívta fel a figyelmünket, hogy munkanélküliség nemcsak a nagyvárosokban és nemcsak az iparban, de a mezõgazdaságban is van. Jó napot kívánok, Zsolt, örülök, hogy itt van.
Szentgyörgyi Zsolt: Én egy kis településen lakom, ahol 670 ember él. A faluban két munkadó van, az egyik a mezõgazdaság, a másik pedig az önkormányzat. Ott még van iskola szerencsére, igaz, hogy kicsi, de így is az önkormányzat az egyik legnagyobb munkaadó, a másik pedig ugye a mezõgazdaság. A mezõgazdaságnak óriási problémái vannak, hogy az európai uniós csatlakozással mi vesztesek lettünk, nem kaptuk meg a föld alapú támogatást idõben, a versenytársaink erõsek, és nem tudunk jóformán velük mit kezdeni. Hogyha ezeken a kis településeken eltûnik az iskola, eltûnik a mezõgazdaságból élõ vállalkozó, uram bocsá’ nagyvállalat, akkor itt a munkanélküliség gyakorlatilag 100 százalékos lesz.
Orbán V.: Köszönöm szépen, Zsolt. Bizonyára emlékeznek a jelenlévõk, hogy a hivatalos propaganda szerint a magyar gazdák nyertesei az európai uniós tagságnak, és minden pénzt idõben megkaptak. Vagy ha nem is idõben, de rögtön a sztrájk után, amivel kikényszerítették a nekik járó összeget. Nos, kedves Barátaim, ha valaki ma a magyar mezõgazdaságban körülnéz, akkor hallhatja azokat a hangokat, amelyek arról szólnak, hogy Magyarország Európa élelmiszer-szemétlerakó telepévé változott. Rossz minõségû és egészségre káros termékeket hoznak be az országba, és a kormány – ahelyett, hogy megvédené a magyar gazdákat, mint most is hallhattuk vagy a magyar piacot vagy a magyar termékeket – ezeknek inkább szabad utat enged. Egyetlen más olyan ország sincs Európában – az újonnan csatlakozott országok között sincs egyetlen olyan ország sem –, amelynek egy gazdája, egy fiatal gazdája másfél évvel a csatlakozás után ilyen véleményt mondott volna, mint a Dombóvár mellõl érkezett vendégünk. Ugyanis mind a lengyelek, mind a csehek, mind a szlovákok nemcsak kifizették a gazdáknak járó európai uniós támogatást, hanem elõre hozták annak kifizetését. Ezért ma már nemcsak a nyugatiakkal kell versenyeznünk a saját élelmiszerpiacunkon, hanem úgy, ahogyan az elõbbi véleménybõl is hallottuk, most már versenyeznünk kell bizony a szlovákokkal, a szlovákokkal – akiknek nincs is igazából mezõgazdaságuk –, a lengyelekkel és más, most csatlakozott államokkal. Én elmondtam Dombóváron is – itt is szeretném megismételni –, hogy sehol Nyugat-Európában nem fordulhat elõ, hogy egy ország a saját gazdáival szemben folytasson mezõgazdasági politikát. Az ilyen kormány sok sót nem eszik meg. Ezért egyetlen kiút van ebbõl a helyzetbõl, és ha esély van rá, akkor nekünk ezt meg is kell cselekedni, hosszú idõ után elõször igazából a gazdatársadalom képviselõjét kell a mezõgazdasági tárca élére állítani, hogy legyen, aki Önöket képviselje a jövõben. Köszönöm szépen. Van egy másik dombóvári vendégünk is, akivel szintén a munkanélküliségrõl beszélgettünk, amikor ott jártunk. Parancsoljon.
Jó napot kívánok, Fricker Andrea vagyok. Személy szerint nem engem érint a munkanélküliség, hanem édesapámat, méghozzá azzal a nehéz problémával szembesült, hogy közel 55 évesen kényszerült munkanélkülivé válni, és szerintem egyetlenegy vágya van, hogy újra becsületes munkával kereshesse a kenyerét. Mondjuk én már a saját lábamon állok, de a húgom még fõiskolás, úgyhogy õt még el kell tartani. Ebben a nehéz helyzetben vagyunk jelenleg.
Orbán V.: Jól emlékszem, hogy amikor beszélgettünk, azt is mondta, hogy talán egy egyházi fönntartási szociális intézményben dolgozik, ugye?
Fricker Andrea: Így van, az evangélikus egyház által mûködtetett idõsek otthonában dolgozom. Orbán V.: Hadd kérjem meg, hogy mondjon nekünk pár szót arról, hogy mi a helyzet így 2006 január végén? Fricker Andrea: Szomorúan tekintettünk a költségvetési törvényre, ugyanis ahogy az egyház által mûködtetett iskolákat, úgy az idõsek otthonait is nehéz helyzetbe hozta; nemcsak a normatíva csökkent, hanem az egyházaknak járó kiegészítõ állami normatíva is jelentõsen csökkent, ami azt jelenti, hogy ugye az idõsek ellátását, illetve a szolgáltatás színvonalát nem csökkenthetjük, így tehát a dolgozói létszámból történhet lefaragás, és ez is további munkanélküliséget gerjeszthet ezen a területen.
Orbán V.: Köszönöm szépen, Andrea. Nos, engedjék meg akkor, hogy néhány gondolatot elmondjak Önöknek a munkanélküliséggel kapcsolatban. Két kitüntetett veszélyben lévõ csoportja van ma a magyar társadalomnak. Egyik – ahogy Andrea mondta –, az ötven év körüli, munkájuk elvesztésétõl aggódók, akik úgy gondolják, hogy ha el fogják veszíteni az állásukat, többet már lehetõséghez nem jutnak, sehol nem lesz rájuk szükség. És akkor hogyan fogják segíteni, ha fiatalabb gyermek van, akkor fönntartani a családjukat? A másik ilyen csoport az asszonyoké. A legsúlyosabb mondatot Szentesen mondta nekem egy 39 éves asszony, akinek sok év kereskedelmi gyakorlata van. Elvesztette a munkáját, és már több mint tízszer próbálkozott új munkahelyhez jutni. És amikor tízedszer is nemet mondtak neki, akkor megkérdezte az éppen õt elutasítótól, hogy mondja meg, mit tegyen, hogy 39 évesen, fölkészülten, iskolázottan, szakmai tapasztalattal a háta mögött munkát kapjon? És akkor mosolyogva azt mondták neki, hogy elõször is tagadjon le tíz évet, másodszor tagadja le, hogy van három gyermeke. Na, akkor majd kaphat munkát. Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ez az a helyzet, ez az a kép, ez az az állapot, ez az az ország, amiben nem szeretnénk élni, még pontosabban: nem ilyen Magyarországon szeretnénk élni, ahol három gyermeket nevelõ, tisztességes családanyáknak ilyet lehet mosolyogva mondani.
Mindaz, amit Andrea mondott, fölhívja a figyelmet édesapján keresztül arra, hogy nekünk nemcsak új munkahelyeket kell teremteni, hanem a régi munkahelyeket is meg kell védeni. Bizony segítséget kell nyújtanunk az ötvenes éveiket taposóknak, hogy ne tegyék ki õket az utcára, végleg elvesztve a munka lehetõségét. Tettünk egy javaslatot új munkahelyek létrehozása érdekében is. Önök is hallhatták ezt. Ha polgári kormány alakul Magyarországon, akkor 2006. július 1-jével a mostani 39 százalékpontról… bocsánat, a mostani 29 százalékpontról 19 százalékpontra fogjuk csökkenteni a tb-járulék mértékét. Ez egy egyharmados csökkentés. A nyelvbotlás nyilván nem véletlen, mert amikor a polgári kormány 1998-ban mûködni kezdett, akkor 39 százalék volt a tb-járulék, azt levittük 29-re, és ez most is ott áll. Hallhattuk azokat az érveket a kormánytól, hogy ezt nem lehet megvalósítani, mert ezzel kockára tennénk a magyar költségvetés helyzetét.
Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, öntsünk hát tiszta vizet a pohárba. A tavalyi évben Magyarországon mintegy 60.000-rel nõtt a munkanélküliek száma. Nem az a kérdés tehát, hogy hány új munkahelyet hozunk létre, hanem 2006-ra gondolva az is kérdés, hogy mennyit tudunk megvédeni. Ha ugyanis nem tesszük meg ezt a lépést, akkor 2006-ban további 60.000 vagy esetleg 80.000 ember veszíti el az állását. Kiszámolta már valaki, hogy egy évben 60.000 új munkanélküli mibe kerül a költségvetésnek? Mibe kerül a magyar gazdaságnak? Mert annak is ára van, nem csak a tb-járulék csökkentésének. A gazdaság teljesítõképessége 60.000 új munkanélkülivel úgy csökken, úgy változik, hogy abból a költségvetésnek körülbelül 170–175 milliárd vesztesége keletkezik. És Magyarországon arról nem beszélnek, hogy egy munkanélküli egy évben 750.000 forintjába kerül a költségvetésnek. Ha ezt is kiszámolom, az további 45 milliárd. Vagyis azt mondhatom, hogy tavaly csak azért, mert rossz volt a gazdaságpolitika, mert fölültünk annak az érvnek, hogy a munkanélküliség a piac velejárója és 60.000 ember elveszítette az állását, a magyar költségvetést körülbelül 220 milliárd forint veszteség érte. Nem az tehát a kérdés, hogy képesek vagyunk-e ezt megtenni, hanem az a kérdés, hogy van-e egyetlen érv is, ami azt mondja, hogy ne tegyük ezt meg. És azt mondom, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy nincs más választásunk, Magyarországnak július 1-jén a mai 29 százalékról legalább 19 százalékra kell csökkentenie a tb-járulék mértékét.
Saját tapasztalatunkra is hivatkozhatunk. 1999-ben 6 százalékkal csökkentettük egy lépésben a tb-járulék mértékét, és még abban az évben 117 ezer új munkahely jött létre, a következõ évben pedig további 37 ezer. Tehát körülbelül 150 ezer munkahelyet hoztunk létre akkor.
Folytatás >>
