Kiemelt videók
Nyugi, a kétpártrendszer nem egypártrendszer…
Csintalan Sándor: Jó estét kívánok, kezüket csókolom. Remélem, mindenki hazaért szerencsésen. Ma a Felszabadulás [= Felvonulási] téren egy boldog, szeretetteljes, napsütéses, szépséges rendezvényen vettünk együtt részt sokan, sok tízezren.
Jó estét kívánok, Miklós György Zoltán vagyok. Üdvözlöm, Sándor. Mi ismerjük egyébként egymást régebbrõl, beszéltünk egy jó párszor telefonon, és van egy olyan közös barátunk, akirõl hogyha annyit mondok jellemzésként, hogy az MSZP-sekrõl azt mondja, hogy vörös ingesek, akkor talán Ön is tudja, hogy kirõl van szó. No, tehát röviden itt a dolgok tisztázása végett nekem az a gondom ezzel a mai Orbán-beszéddel is és a Gyurcsány-beszéddel is, hogy itt sok beszédnek sok az alja. Tehát itt volt szó például arról, hogy csökkenteni kell a bürokráciát, csökkenteni kell a politikusok számát. Megkérdezem azt gyorsan, hogy 1998 és 2002 között ezek a dolgok miért nem következtek be? Miért nem következett be az egészségügy átalakítása, miért nem következett be a nagy elosztórendszerek átalakítása, tehát itt már annyiféle konstelláció volt, ugye 1990 óta gyakorlatilag mindegyik konstelláció a maga négy évét kitöltötte, bemutatta, mit tud, mire képes, és az emberek valahogy úgy vannak vele, hogy elég! Ne tovább! Tehát már istenigazából senkiben sem tudnak bízni, senkiben sem tudnak hinni, és én, ne legyen igazam, de a jövõ évi választásoknak a részvételi aránya azt hiszem, hogy egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy csúcsokat fog döntögetni.
A kérdésére megpróbálok válaszolni, de tegye meg azt a szívességet, hogy esetleg ha megosztaná, és van valami ötlete? Mert hogy azt mondta, hogy lejárt lemez mindegyik.
Igen, igen, van ötletem. Lehet, hogy egy kicsit kemény lesz, de én azt hiszem, hogy itt egy új garnitúrát kéne már találnunk, egy új politikusi garnitúrát mindegyik oldalon. Tehát itt ezek az arcok már a rendszerváltás óta itt vannak, és valahol én úgy érzem és azt hiszem, hogy egy jó pár emberrel, akivel beszéltem már, azoknak is az a véleménye, hogy senki nem tud már istenigazából hiteles lenni. Senki nem tud õszintén beszélni, mert mindenkinek voltak olyan idézõjelben „aduászai”, amelyeket eljátszott, és ezek után már nagyon nehéz azt mondani bárkinek, hogy na, majd most, ha mi újra jövünk, akkor már most már biztos hogy jobb lesz. Szóval azért nonszensz, hogy van egy olyan ország, ahol nincs háború, nincsenek természeti csapások, folyik a termelés, folyik az élet, és egyszerûen ebben az országban gyakorlatilag azt látjuk, hogy nem jutunk egyrõl a kettõre. Családok százezrei élnek egyik napról a másikra, emberek reménytelenül, bizonytalanságban vannak tartva, egyszerûen egy békés, nyugodtan, normális keretek között termelõ, mûködõ országban nem lehet ilyen helyzet, mint ami Magyarországon momentán, 2005-ben van. Én nagyon jól tudom, hogy ez egy kis ország, a nemzetközi tendenciák begyûrûznek ide, de azért azokért a hibákért, amiket itt elkövettek az elmúlt tizenöt-tizenhat év során – és én nem rendszerváltást használok, hanem módszerváltást –, azokért a hibákért csúnyán megfizettünk, és egyre inkább meg fogunk fizetni.
Köszönöm szépen. Köszönöm a véleményét, és köszönöm a kérdéseit is. Az utóbbi mondatával azért vitatkoznék. A sanszot megkaptuk, tehát ennyiben – és ebben osztom Orbán Viktor véleményét –, ennyiben megtörtént a rendszerváltás, az intézmények mégiscsak átalakultak, és nem csak a politikai intézményekrõl beszélek és nem csak az alkotmányról és nem csak a közintézményekrõl és nem csak a hatalmi ágak szétválasztásáról, tehát a gazdaság az áttért egy vegyes tulajdonú formába. Egy olyan országban élünk, ahol a nemzeti jövedelem túlnyomó többségét a magánszféra produkálja. Ami itten probléma lényegében, az az állammal van, és jellemzõen az állam irányítóival. Azzal sem értek egyet igazság szerint, hogy itt mindenki minden módon ki lett próbálva. Hölgyeim és Uraim, azért álljon meg a gyalogmenet, az az igazság, hogy a jelenlegi koalíció, a jelenleg regnáló koalíció volt nyolc évig a tizenhat évbõl ennek az országnak az ügyvezetõje, a kormányzója, tehát a tizenhat év meghatározó folyamatait – sajnos részben az én asszisztálásommal is 1994–98 között – és 2002–2006 között meg különösképpen ugye egy eléggé sajátos politikai konstelláció vezette és uralta. Az a politikai konstelláció, amelyiknek az érdekviszonyai a Kádár-rendszerbõl, az elõzõ rendszerbõl származnak, és lényegében nem történt más ebben az értelemben, mint a politikai hatalom gazdasági hatalommá való konvertálása, azon az egyszerû elven nyugodva, amit annak idején Bokros Lajos maga is egyébként váteszi jóslataiban elég rémisztõen festett föl; tehát ami arról szólt, hogy kérem tisztelettel, bennfentes információra, kapcsolati tõkére alapozva bizony megtörténik egy eléggé furcsa elitváltás, ami lényegében azt jelenti, hogy a régi elit átmegy az új elitbe, és ez a meccs végül is, ebben az értelemben a rendszerváltásnak ez a mérkõzése nem játszódott le. És én nem írom alá, hogy az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz, egyrészt azért sem írom alá, mert aki ezt állítja, az a jelenlegi rendszer és a jelenlegi mûködés fennmaradására, a status quo fennmaradására szavaz, és az Orbán Viktorra és az egyetlen olyan politikai erõre gondolva, amelyik végül is nem a régi klientúrából nõtt ki – mert a Bibó utcai kollégiumból sarjadt Fidesz az egyetlen, amelyik szociológiai értelemben nem tagolódott az elõzõ hatalmi érába, az összes többi párt igen keményen, komolyan, strukturálisan és szervezetileg abból nõtt ki, az MDF-tõl a Kisgazdapárton át a Szabad Demokraták Szövetségéig, ez az egyetlen, ami a tüske a köröm alatt. Na mindegy, ezt a gondolatmenetet talán még majd folytatni fogjuk, biztos fognak ezzel sokan vitatkozni. Köszöntöm a következõ telefonálót. Jó estét kívánok!
Jó estét kívánok! Azt szeretném csak kérdezni, mivel többet találkozik a Fidesz vezetésével, most is, hogy ott volt a másik…
Már kinél többet? Már hogy Önnél többet?
Szóval hogy… Hát én sajnos nagyon ritkán látom a Fidesz vezetõségét, pedig jobb lenne sokszor, hogy nekem az a kérdésem, hogy tudjuk azt ugye nagyon jól, hogy amikor az Orbán Viktor miniszterelnök úr – mert nekem csak õ a miniszterelnök – megszólal, akkor utána egy idõ múlva a másik, a vörösök mindig lemásolnak mindent. De tettekben. Szóval hogy Ön mit lát, hogy hatásosabb a jobboldal a tömegre nézve, tehát hogy inkább… tehát hogy az a propaganda, ami jön a 95 százalékban a másik oldal tulajdonában lévõ médiából, hat az emberekre? Tehát az emberek valójában tudják azt, hogy szöveg ide, szöveg oda, én rosszabbul élek 2002 óta, mint mondjuk 1998 és 2002 között? Vagy egyáltalán hat-e a média? És a másik, tulajdonképpen most egy nagyon rövid ideig, mert már az MDF-rõl többször is szó van, õk kapálóznak, kapálóznak, de õk egyáltalán nem hálásak azért, hogy korábban a Fidesz szinte vállon vitte be õket a Parlamentbe, különben sehol nem volnának. Az az igazi MDF, ami 1990-ben indult, én azt gondolom, hogy jobb lenne, hogyha hallgatnának, mert örülhetnek, hogyha be fognak kerülni a Parlamentbe. De ez csak egy rövid kitérõ volt, de én az elsõre szeretnék választ kapni, mert én azt gondolom, hogy mindenki jobb, ha tudja – és az elsõ telefonálóra reagálnék –, hogy én jobban éltem 1998 és 2002 között, nem tudom, hogy kinek kellene jönni, mint hogy… tehát hogy egyáltalán hat-e az emberekre az, hogy a propaganda, vagy pedig az emberek észreveszik? Ön mit vesz észre?
Nagyon kedves, köszönöm…
Kérem szépen, viszonthallásra!
…hogy érdekli ebben a személyes élményem, tényleg ez kedves és megtisztelõ. Nézzék, a propaganda az hat. Tehát ez az egyik dolog. Hát ezért is van. A XX. század aztán meg különösen érzékletes példákat mutat arra, hogy az informatika, a reklám, a propaganda eszközei milyen hatékonyak. A modern politika, a XX. század különösképpen errõl szól. Aki egy picikét járatos és rendelkezik bizonyos alapfokú olvasottsággal vagy tapasztalattal életkora révén, az pontosan tudja, hogy az orosz-szovjet bolsevizmus eszköztárában a propaganda az egy kitüntetett szerepet játszó dolog volt. Az 1930-as évek, amikor hatalmas informatikai, marketing és reklám, meg technológiai ugrás volt az emberiség történetében. Goebbels majdnem mindent kitalált, ami kitalálható a propagandában. Hogy mást ne mondjak vagy képzeljék el vagy emlékezzenek rá vagy gondolják végig, hogy mondjuk az 1930-as években Adolf Hitler volt az az ember, aki elõször meg tudta csinálni a világtörténelemben, hogy egy nap több helyen tudott politikai fórumot tartani. Ezek hallatlan mértékben befolyásolták a közvélekedést. Az az igazság, hogy persze a propaganda akkor hat legjobban, amikor az emberek egy jelentõs része vagy egy adott ország lakóinak jelentõs része nagyon rosszul él. Nyomorog. Szenved. Kínlódik. És hát ezeknek az embereknek a problémáira kell választ keresni, és nagy kérdés, hogy a politika milyen választ próbál meg? Miben lát sanszot? Abban-e, hogy megmondja az igazságot, hogy – most egy kicsit leegyszerûsítve a dolgot – vért, verítéket, könnyet tudok ígérni és úgy amúgy egy tisztességes, hiteles, erkölcsileg megalapozott politikát, aminek végrehajtása esetén van remény arra, hogy jobban fogunk élni, vagy a másik lehetõség az az, hogy – visszaélve az emberek álmaival, vágyaival, rövid távú érdekeivel – fût, fát, virágot megígérek. Ilyenkor nagyon nagy kérdés az, hogy az emberek elgondolkoznak-e, elmeditálnak-e, mennyire vannak kiszolgáltatva. Emlékezzünk december 5-ére. Az, hogy ez az ország – és ebben Orbán Viktornak tökéletesen igaza van – vagy ennek az országnak egy jelentõs része szenved – még a gazdagok is szenvednek, mert rossz a lelkiismeretük –, a december 5-i szavazásnál nagyon kijött. És azt gondolom, hogy ki a cinikus és ki az, aki erkölcsileg hiteltelen, ki az, aki csak a saját hatalmában gondolkodik a személyes jövõjérõl, a saját személyes érdekeirõl, és úgy amúgy egyébként tesz ennek az országnak a jövõjére, december 5-én szépen megmutatkozott. Nem egyszerûen azért, mert errõl lehet vitatkozni, hogy az állampolgári jogok megadhatók-e ebben a XXI. századi világban a határokon kívül lévõ emberek számára, hanem mindenekelõtt azért – emlékezzenek vissza –, hogy a jelenlegi koalíciónak, a jelenlegi hatalmasoknak, akiknek a hatalma sok, ezeknek a hatalmasoknak az érvrendszere semmi máson nem nyugodott, mint a megfélemlítésen. Emlékezzenek Kovács Lászlóra, aki huszonhárommillió román magyarországi bejövetelével riogatott. De emlékezzenek Gyurcsány Ferencre, aki ezt a kérdést – ami egy igazi vitakérdés – azzal próbálta megoldani, hogy elmondta a nyugdíjasoknak, hogy jönnek ide a románok, és elveszik a nyugdíjadat, meg a nyugdíját. Kinek-kinek ízlése szerint. Vagy gondoljanak ennek a történetnek az utóéletére. Ma reggeltõl estig azt halljuk mindenütt, hogy az ország nemmel szavazott a kettõs állampolgárságra – miközben errõl szó nem volt. Lehetett igennel szavazni, nemmel szavazni, és volt egy harmadik verzió, hogy a szavazás érvénytelen. Amirõl itt döntés született, az az, hogy az ország, a nemzet visszaadta a Parlamentnek ennek a kérdésnek a megvitatását, mindenféle korlátozás, negatív és pozitív korlátozás nélkül is, mert lehetett volna egy olyan helyzet is, hogy egyébként a nem abszolút többségbe kerül, és azt mondja az ország, hogy soha többet nem szabad beszélni a kettõs állampolgárság ügyérõl, és ilyet nem mondott az ország. Tehát nagy kérdés a mi személyes részvételünk a politikában, a személyes identitásunk, a személyes készségünk, a személyes vágyunk arra, hogy egy élhetõbb, tisztességesebb országot csináljunk, egy erkölcsileg megújult országot csináljunk, és hogy befejezzük a rendszerváltást. Jó estét kívánok, csókolom!
Jó estét kívánok! Én a szamosújvári református lelkész keresztanyja vagyok. Én is ott voltam a nagygyûlésen délután, amit az Orbán úr tartott. Gyönyörû volt, csodálatos volt, felemelõ volt, tényleg úgy volt, ahogy Ön a felvezetõjében elmondta, de nekem van egy aggodalmam. A héten, illetve a múlt héten volt egy… nem mûsor, hanem egy ilyen reggeli mûsorban a Torgyánnal beszélgetett azt hiszem a Havas Henrik, és annak kapcsán, hogy megjelent a könyve, és a könyvében le van írva, hogy hogy csalnak a választásoknál, et cetera, et cetera. De nem is ez a problémám nekem, mert engem nem érdekel a Torgyán József, viszont volt egy mondata, hogy állítólag Orbán Viktor végig fogja majd esetleg vinni a választásokat, lehet hogy gyõzelemre is viszi – tehát a jobboldal, a nemzeti oldal, így mondom, megnyeri a választásokat –, de utána az Orbán Viktort elviszik Európába, tehát nem lesz miniszterelnök. Nagyon szépen kérem, nyugtassa meg azokat, akik hallották, meg egyáltalán a nemzeti oldalt, mert az rettenetes lenne, ha ez az ember nem lenne még egyszer miniszterelnökünk. A másik, nem ezzel kapcsolatos. Azt szeretném megkérdezni, hogy a politikusoknak – például egy miniszterelnöknek – vannak-e tanácsadói, például ilyen viselkedési tanácsadói? Mert nem tudom, biztos Ön is nézi a televízióban esetleg Gyurcsány Ferencet, hát valami szörnyû, ahogy viselkedik. Vagy vakarózik, vagy könyököl. Hát ez a mi miniszterelnökünk? Õ képviseli a magyar nemzetet?
Jézus Mária… Köszönöm.
Bushnál is ezt csinálta, ezt csinálta a héten a Deutsch Tamásnál is, rossz nézni. Már az megéri, hogyha megnyeri az Orbán Viktor a választásokat, hogy nem látjuk.
Ha õ nem könyököl. Köszönöm szépen, jön a híradó. Csókolom a kezét.
Viszonthallásra!
A híradó után találkozunk.
* * *
Csintalan Sándor: Köszöntöm azokat, akik nézték a mûsort, azokat, akik most kapcsolódtak be, azokat, akik most érkeztek haza, remélem, szerencsésen, a távoli Budapestrõl. Jó lenne persze, hogyha az ország minden részében lehetne ilyen rendezvényeket tartani, de hát ezek még egyelõre az álmodozások kategóriájába tartoznak. De az utolsó kérdezõre visszatérve. Így most örülök, hogy a mûsor elején a személyes érzéseimet tudtam Önökkel megosztani, akkor ennek most újból szeretnék hangot adni. Én azt hiszem… én nem vagyok Orbán Viktor magyar hangja – se. Meg másoké se. Az, amit elmondok, azt jellemzõen magammal szoktam megbeszélni, mert hogy beszélõ viszonyban vagyok önmagammal, és elég fontos, hogy legyen némi harmónia, mert ezen a harmónián kívül az ember a belsõ békéjét nem tudja máskülönben megteremteni. Én meg tudom osztani Önökkel azt, amit én éreztem ott a sátorban, amit láttam ott a sátorban. Ezért mondom most még egyszer, jóval nagyobb hangsúllyal, hogy én egy apát láttam, és az apának ott volt a családja is, ott volt a szeretõ felesége, ott voltak a gyerekei. Énszerintem az az ember, akit Orbán Viktornak hívnak, az az ember az élete végéig szolgálni fogja ezt a hazát, függetlenül a politikai konjunktúrától, és függetlenül attól, hogy éppen nyerni fog vagy veszíteni. És ezt a legkomolyabban mondom, arra is alapozom, hogy ajánlom mindenki figyelmébe azt az elemzést, azt a mondókát, amit nemsokára hallani fognak így a Hírtelevízió nézõi, a Hírtelevízió közönsége a mûsor után. Reményeim szerint írásban is olvasható lesz és nem posztumusz kell majd Orbán Viktor mondókájával találkoznunk. Érdemes összevetni az elmúlt tizenöt évrõl és a jövõrõl vallott, elmondott gondolatait azzal, ami Gyurcsány Ferenc Út közben címû könyvében van, én nem véletlenül mondom Önöknek, hogy azt is olvassák, ami esetleg szívükhöz nem közel álló. Lehet belõle tanulni, meg lehet tanulni például, hogy egyszerûen a két ember nincs egy súlycsoportban, függetlenül a politikai konjunktúrától. Én azt hiszem, hogy mindenféle politikai eredménytõl függetlenül a következõ évtizedek egyik meghatározó politikusa – mint ahogy eddig is így volt – az Orbán Viktor lesz. Függetlenül a státuszától, és majdnem halál biztos vagyok benne, hogy egy apa az nem falcol le. Ennyit tudok mondani a kedves telefonálónak, azzal együtt, hogy én errõl véle nem beszélgettem, de a nyakamat merem erre rátenni. Teszem hozzá, hogy láttam a feleségét és a gyermekeit is. Ilyen ember nem lép le. Köszöntöm a következõ telefonálót.
Halló, szép jó estét kívánok, Csintalan úr, elnézést, én nem akarok politikáról beszélni, mert a klasszikusokat idézve a lét határozza meg a tudatot. Én gazdasági problémáim vannak, az igazságérzetemet nagyon bántja…
Az egy baloldali túlzás különben, azért ez egy baloldali túlzás. A marxizmus egy nagy találmány, de néhány dologban tévedett. Mert ha a lét határozná meg a tudatot, akkor mindig azok nyernének minden politikai választás alkalmával, akik a legjobban szeretik a lét. Na, parancsoljon.
Hát a politikusok igencsak szeretik a lét. Na mindegy, most ne személyeskedjünk. Én gazdasági dologban kérném a véleményét…
Ön nem szereti? De Ön nem szereti?
Dehogyisnem.
Na, hát akkor hajrá, nemcsak a politikusok szeretik a lét.
Én egy szegény választópolgár vagyok csak.
De hát a választópolgárok is szeretik a lét. Na, ez így rendben van.
Igen, csak a politikusok könnyebben jutnak hozzá, mert közelebb vannak a serpenyõhöz.
Hát van így van, vagy nincs így. Na, parancsoljon.
Na, mondom a két problémámat. Az egyik: az igen tisztelt többpártrendszerben a pártok megkapták az államtól ingyen és bérmentve a székházaikat. Hú, ciki a téma, ugye?
Miért lenne ciki? Látta, hogy izzad a homlokom?
Nem, csak kellemetlen.
Miért kellemetlen?
Kellemetlen a téma, mert hát gondolom, Önt is fogja érinteni a dolog.
Parancsoljon. Érintsen.
Jó, máris mondom, mert rövid szeretnék lenni. Tehát miért nem lehetett úgy megoldani, hogy az állam, a kormány, a kincstár a pártoknak adná a székházat, fizetné a telefont, a villanyt, mindent, és mindezt kiadná négyzetméter alapon. Tehát van X szavazó, X négyzetmétert kapna. Jön a következõ választás, akkor megkapná más. És akkor nem… Például most a Kisgazdapárt is árulja a székházát. Ezt régen, a Kádár-rendszerben umbuldának hívták. Errõl kérném, ez az egyik téma, a véleményét. A másik pedig az alapdíjak a szolgáltatók tekintetében, tudniillik például a Távfûtõ Mûvek nyáron, amikor nem fût, a lakás méretétõl függõen 5–10 ezer forintot kér azért, amiért nem szolgáltat semmit. Elektromos Mûvek semmit nem számol, Gázmûvek 139 forintot havonta, tehát az alapdíj mint olyan szerintem abszolút antidemokratikus, és az embereknek a zsebébõl húzza ki a pénzt. Ez a két témám lenne csak. Köszönöm szépen.
Köszönöm szépen. Köszönöm, viszontlátásra! További kellemes hétvégét! Az a koncepció, amit Ön fölvázolt, azzal egy baj van, hogy a két választási ciklus között is változnak a pártpreferenciák és a párt támogatói. Ha az egy olyan konstans állapothoz lenne viszonyítva, ami mondjuk egy adott nulla pontot jelent – bár nem tudom, hogy honnan húznánk a zérót, tehát hol kezdõdne az a pillanat, amitõl kezdve mindig csak a megszerzett választók számához kötnénk a támogatást. Tehát ezt a nulla pontot is ki kéne jelölni, mert ugye a választásoknak az egyik nagyon természetes és közvetlen eredménye az, hogy négyévente különbözõ mértékben és körben támogatják az adott pártot, ezért én azt gondolom, hogy az Ön koncepciója csak egyetlenegy dologhoz vezetne, nevezetesen ahhoz, hogy befagyna, befagynának a politikai erõviszonyok egyszer s mindenkorra. Persze hát ez így egy kicsit túlzás nyilvánvalóan, de miután a politikai támogatottság az összefügg az anyagi támogatással és nem az állami támogatással – mert az állami támogatás az mindig az utolsó eredményhez számít. Tehát ugye egy négyéves ciklusra egy adott frakció mindig annyit és olyan mértékû támogatást kap, ami volt az utolsó választásuk eredménye. De egy párt politikai befolyása, politikai ereje, társadalomba való beágyazottsága az a négyéves ciklusokon belül is változik, ez az egyik dolog. A másik dolog: ezzel a koncepcióval, amit Ön elmondott, lényegében megfosztanánk a párt támogatóit attól, hogy részben az együttmûködés, részben a szolidaritás, részben a kreativitás alapján pénzüket, támogatásukat lehessen maximális szinten érvényesíteni, azaz a pártokat ebben az esetben, az Ön koncepciója szerint el kellene tiltani mindenféle vállalkozástól, mindenféle kulturális intézmény alapításától, minden olyan tevékenységtõl, ami esetleg egy vagyongyarapodással járna. Tehát szerintem az, amit Ön mond, az nagyon jól hangzik, csak nem vezet sehová, pontosabban a tökéletes zárványosodáshoz, ahhoz, hogy egyszer s mindenkorra a támogatásoktól függetlenül különbözõ pártok bebetonozódjanak. Azt, hogy a Kisgazdapárt úgy csõdbe ment, ahogy csõdbe ment és a pártszékházat el kellett adni, ez az õ baja, szeretném felhívni a figyelmüket arra, hogy az állam által adományozott pártszékháztörténet és az induló vagyon története az kizárólag 1990-re volt érvényes. Azóta csak attól és csak azért, mert hogy valaki alakít egy pártot, állami pénzekre nem jogosult. Hogyha ezt nem tudta, akkor most elmondom Önnek még egyszer, hogy attól, hogyha az ember most alakít egy pártot, ettõl nem lehet bevonulni a kincstárba, és hát hogy is mondjam, benyújtani a számlát. A másik kérdését elfelejtettem, megmondom õszintén, ha eszembe jut, akkor majd válaszolok rá. Közben azért köszöntöm a következõ telefonálót. Halló…
Én vagyok benne?
Ön van benne. Istenem, a Felvonulási téren mindenki ezzel szekált, hogy mindig mindenki azt kérdezi, hogy benne van-e vagy nincs benne. Mondtam, hogy nehéz a telefonba beszélni, amikor tévémûsorban van az ember. Na, parancsoljon.
Jó estét kívánok, Csintalan úr! Kedves Csintalan úr, hogy az ország miért áll így, ahogy áll, ez nagyon egyszerû, én nagyon csodálkozok, hogy még senkinek nem döbbent az eszébe.
Hát drága szívem, hát mindenki hülye itt magán kívül, tudja.
Nem. Nem így értem.
Jó, hát most csak vicceltem, tudja. Parancsoljon.
Úgy, mint az elsõ betelefonáló is, hogy mindenki egyforma, tehát az ártatlan, akik szenvedtek az elmúlt ötven év alatt, azok ugyanolyan csibészek, mint jelenleg akik milliárdokat levágtak, és akik hullákat húznak maguk után, ami a 301-es parcellába vagy élve eltemetve a Váci fegyházban és a Márianosztrában megtörtént. Én tulajdonképpen a Fõ utca 70–78-ban voltam rab, F165-ös néven. Tehát én gyakorlatban szemtanú vagyok, hogy mi történt, és kikérem magamnak, hogy engemet egyes illetõk – még ha jobboldaliak, hallgatják a Hírtévét – azonosítanak engem a Gyurcsányival vagy a hasonló illetõkkel.
De ki azonosítaná Önt, ne haragudjon.
Például az elsõ betelefonáló is, hogy egyformák vagyunk…
Ja, az az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz.
Így van.
Igen, igaza van.
Tehát én nagyon kikérem magamnak, és nagyon csodálkozok, hogy a politikai szervezetek, akik az állami támogatással – 56-osokra gondolok, csak a Politikai Foglyoknak a Szervezete –, ezeket mind elnyelik, nem lehet hallani róluk. Úgy látszik, csak az állami támogatást fölveszik, és nem képviselnek bennünket.
Á, nem… Nem, nem, nem, nem.
De én nagyon ritkán…
Hogy ritkán hallja a hangjukat, ezt aláírom, de ez… igen. Értem.
Nagyon ritkán. Annyit lehet a hírekben vagy akárhol föllépésükre, és betelefonálásról meg egyáltalán nem is hallottam, hogy a Hírtévében például hallgatták a Hírtévét. Én mindig hallgatom, és nagyon rosszul esik, és ezért el is zárkóztam az itteni társadalomtól…
Hogy gyenge a hangjuk…
Gyenge a hangjuk, igen. És azért, hogy ezeknek meg túl erõs a hangjuk tulajdonképpen, mindazoknak, akik csak a bûnrészesek voltak, akár támogatták tapsukkal, akár szavazataikkal támogatták mindazokat, akik a 301-es parcellát megtöltötték. Köszönöm szépen, csak ennyit akartam.
Köszönöm, viszonthallásra! Köszönöm. Ez egy nehéz ügy. Egyrészt azt értse meg… Én azt hiszem, hogy az a nemzedék, amelyiket ’56-ban levertek, meghurcoltak, megkínoztak és rettenetes sanyarú sorsba döntöttek, döntött az az elõzõ rendszer, hallgatásunkkal, cinkosságunkkal, tudatlanságunkkal – akár ha még sokan olyanok is mint én – asszisztáltunk ahhoz, hogy õk úgy éljenek, ahogy élnek. Ezeknek az embereknek az, ami 1990 után történt, nyilvánvalóan szokatlan. Sok-sok év eltelt, elfáradtak, magukba fordultak. Ráadásul az új elit úgy bánt velük, ahogy bánt. Hülyét csináltak az egész ’56-os nemzedékbõl azok, akik a rendszerváltás politikai elitjét képezték – az értelmiség maga is. Nem volt közmegegyezés és valóságos egyetértés és erkölcsi megbecsülés az ’56-osokat illetõen, tehát én a szenvedõ mártírok hallgatását, csöndjét, dadogását tisztelettel és bocsánatkéréssel szeretném… hát hogy is mondjam, megérteni, és elnézésüket kérni attól, hogy ilyen helyzetbe kerültek. Nem õk a bûnösök ebben. Ez az egyik dolog. A másik dolog az az, hogy – és ebben Önnek igaza van, de mégsincs. Az én nemzedékem az egy történelmen kívüli nemzedék. Azok, akik… mi 1954–55–56–57 környékén születtünk, szerintem Ön tudja pontosan és Önök tudják pontosan, hogy ezt a történetet és ezt a szituációt végül is kiiktatták az életünkbõl. Ne csodálkozzon és ne lepõdjön meg azon, hogyha az emberek a saját személyes sorsukat, saját tudatlanságukat, amelyért nem felelõsek, nem azért, mert buták és megátalkodottak, ilyen volt a kor, ezeknek az embereknek a döntéseiben, politikai döntéseiben, értékválasztásában visszaköszönni látják. Éppen ez az, amit én szeretnék a változást akaróknak elmondani, szeretném, hogyha megértenék, hogy honfitársaink, nemzettársaink, a magyar honfitársak, akik esetleg itten mintegy kétmilliónyian bizonytalanok abban, hogy kire is kéne szavazni, azok az emberek ugyanolyan kínlódó, gyötrõdõ emberek, mint mi mindannyian. Lehet hogy nem azt a szörnyû sorsot élték át, mint Önök, de higgyék el, hogy becsületes magyarok, akikkel ha tudunk beszélni, és megértik saját sorsukat, ami nem kivételes – mint ahogy az enyém sem kivételes –, akkor arra a helyre fognak szavazni, ahova köll, és amit a Haza elvár tõlük. Várom Önöket most már legközelebb 24-én, hétfõn fél hatkor. Örülök, hogy együtt lehettem Önökkel. Viszonthallásra, viszontlátásra! Csókolom Önöket!
