Kiemelt videók
Orbán Viktor beszéde az Összegzés Napján (+videó)
Talán nem tekintik dicsekvésnek, ha azt mondom, hogy igyekeztem jól fölkészülni a mai napra, és azt is jól átgondoltam, hogy mivel fogok kezdeni. De mióta Finta József úr elõttem beszélt, azóta az a ló, az a fehér ló, az nem hagy nyugodni… És persze ösztönösen adok neki igazat, hogy egy lóért politikusnak lenni nem érdemes. De aztán rájöttem arra, hogy az nem mindegy, hogy hova megy az a ló, és akkor talán…
A sokféleségbõl persze sok minden fakad, ennek következményei is vannak. Például az, hogy az emberek sokféleképpen látják Magyarország helyzetét, sokféleképpen látják a mögöttünk hagyott tizenöt évet, a mai helyzetet és a jövõ lehetõségeit. A sok milliónyi személyes és különbözõ vélemény azonban számos ponton találkozik, keresztezi egymást és egyesül. Nekem az itt ma a hivatásom, az a dolgom, hogy ezeket a találkozásokat, keresztezõdéseket és egyesüléseket megpróbáljam Önök elõtt összegezni.
Elõször a múltról… Elõször szeretnék beszélni Önökkel, Önöknek a múltról, a mi közös tizenöt éves történetünkrõl. Minden történet kezdõdik valahol. A mi történetünk egy vallani készülõ miniszterelnökkel kezdõdött. Az utolsó pártállami miniszterelnök – ha emlékeznek még erre – bevallotta, hogy az adósságunk jóval nagyobb, mint amit korábban az embereknek mondtak. Az államadósság akkor már közeledett a húszmilliárd dollárhoz, és az elsõ rendszerváltó kormányváltoztatáskor meghaladta a huszonnégymilliárd dollárt. Németh Miklós – hiszen róla van szó, 1989-et írunk – történelmi tettet hajtott akkor végre. Vallomásában beismerte, hogy a kommunista gazdaságpolitika megbukott. Kedves Barátaim, ez volt a jel. Ez volt a jel, ami mindenkit meggyõzött, hogy eljött Magyarországon a változás ideje. Mindnyájunkat megérintett akkor a miniszterelnöki vallomás hatására a változás szele. Igaz, a változásért korábban már sokan dolgoztak értelmiségi mûhelyekben, tudományos mûhelyekben, politikai szervezetek – Demokrata Fórum, Szabad Demokraták Szövetsége, Fidesz, a történelmi pártok és így tovább –, de a jel mégiscsak ez a vallomás volt. Itt tartottunk 1989-ben, a rendszerváltoztatás kezdetén. Akkoriban – ha visszagondolnak – mindannyian egy színesebb életrõl és egy színesebb világról álmodoztunk. Arra is emlékezhetünk mindannyian, hogy a közös álmainkból akkor – 1989–90-ben – közös akarat lett, és ez a közös akarat elég erõs volt ahhoz, hogy bekövetkezzen a változás. A változás pedig meghozta a demokráciát és a szabadságot. Lehetett utazni, tiltott könyveket olvasni, szabadon, fenyegetettség nélkül beszélni, egyáltalán, lehetett úgy élni, hogy nem kellett attól tartanunk, hogy a pártállam emberei szaglásznak utánunk. Azt gondoltuk, többet nem fordulhat elõ az, ami akkor megesett velünk, hogy tudtunkon kívül, hogy akaratunk ellenére eladósítanak bennünket. Azt gondoltuk, nem fordulhat többé elé, hiszen a demokrácia és a szabadság majd megvéd bennünket ettõl. Megvéd attól, hogy a szemünkbe hazudjanak. Megvéd attól, hogy az orrunknál fogva vezessenek. Hogy a fejünk fölött döntsenek, és megvéd attól, hogy eladják a jövõnket. És megvéd attól is, hogy bármikor bárki még egyszer Magyarországon azt a bátorságot merje magának venni, hogyha valaki mindezt szóvá teszi, akkor azt mondják nekünk, hogy fogja be a száját.
Mindannyian azt hittük, kedves Barátaim, mindannyian azt hittük, hogy a rendszerváltoztatás beteljesíti a reményeinket. Sokat vártunk a rendszerváltástól, világosan kiolvasható az Önöktõl kapott válaszokból, hogy lehetõséget és védelmet vártunk, anyagi biztonságot és jólétet. A nyugdíjasok azt várták, hogy a nyugdíj ne legyen segély. Hogy a ledolgozott évek után jöhessen a megérdemelt és biztonságos pihenés. Várták, hogy az állam ezt megadja nekik, hiszen jár, és egyúttal megvédi õket az áremelésektõl. A kérdõívekbõl látható, hogy a munkavállalók azt várták, hogy lesz biztos munkahelyük. Azt várták, hogy egyre inkább megbecsülik a munkájukat, és a fizetésük egyre inkább meg fogja közelíteni a nyugat-európai fizetéseket. A fiatalok azt várták, hogy lehetõséget, segítséget kapnak tanuláshoz, pályakezdéshez, családalapításhoz, otthonteremtéshez, lehet majd utazniuk, láthatják a világot. A családosok azt várták, hogy lehetõségük lesz gyarapodni. Gyarapodni számban és anyagiakban. Lesz végre saját otthonuk, vagy ha már van, akkor nagyobb otthonba költözhetnek. Azt várták – különösen a nagycsaládosok várták azt –, hogy ne nézzék õket többé csodabogárnak. Azt várták, ne nézzék õket csodabogárnak, és az állam ne büntesse õket azért, mert a szokásos egy-két gyereknél több nevelésére adták a fejüket. A vállalkozók azt várták, hogy õk is lehetõséghez jutnak. Nem csak az állami nagyvállalatok, a magyar kis- és középvállalatok is. Várták, hogy egyszerûsödik és könnyebbedik az adózás, az állam megvédi a magyar vállalkozók érdekeit, a magyar termékeket, és az állam majd garantálni fogja a tisztességes versenyt és a tisztességes kereskedelmet. Barátaim, azt hittük, hogy a rendszerváltás törvényszerûen megteremti a nagyobb jólétet, a nyugati életszínvonalat, hiszen ott is szabadság és demokrácia van. Azt hittük, hogy a szabadság és a demokrácia, azt hittük, hogy a rendszerváltoztatás önmagában gyógyír lesz a bajainkra. De nem így lett. Így utólag visszatekintve – hallgatva Önöket és olvasva az Önök írásait – mintha a magyarok azt képzelték volna, mintha mi mindannyian azt képzeltük volna a rendszerváltoztatásról, hogy olyasmi lehet, mint egy nyugati Coca-cola automata. Fölül bedobjuk a szabadságzsetont, és alul meg kijön a dobozolt jólét. És szabadságzseton akkor volt bõven, tele volt vele mindkét zsebünk. Dobáltuk a zsetonokat, de csak nem jött a dobozolt jólét. Kezdtük egyre inkább úgy érezni, hogy a várakozásaink nem teljesülnek. Mintha mégsem lett volna minden jobb. Sokan érzékelték ezt, sokan érezték, hogy nem lett igazán jobb az életük, sõt, sokan voltak, akik azt tapasztalták, hogy nehezebb és bizonytalanabb lett, de ezt nem merték eleinte hangosan mondani. Az ember ugyanis hajlamos föltételezni, hogy biztosan mindenki másnak sikerült, csak neki nem, mert õ nem elég ügyes, mert õ nem elég rámenõs. Olyan volt ez a helyzet, kedves Barátaim, mint amikor az ember a régi, lassan már düledezõ lakásából egy új otthonba költözik. Azzal a reménnyel költözünk mindig ilyenkor, hogy ott minden jobb lesz. Aztán kiderül, hogy csak azért, mert egy új lakásba költöztünk, ez nem oldja meg a munkahelyi problémáinkat, a betegségeket, a családi gondokat, és az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy mégsem felhõtlenül boldog az új lakásában. Megbánni persze már nem tudja a költözést, hiszen tudja, hogy az elkerülhetetlen volt, a régi ház már düledezett. De kezdi magát egyre rosszabbul érezni, mert többet várt az új lakástól, többet várt, mint amit egy új lakás egyáltalán nyújthat.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, így érkeztünk el a jelenhez. A bennünket szeretõ és ismerõ külföldiektõl többször hallottam már, hogy mi, magyarok szép országban élünk. Okos embereket adtunk a világnak. Komoly tetteket hajtottunk végre még a XX. században is. Mégis, ahelyett, hogy büszkék lennénk minderre, mintha inkább nekünk, magyaroknak ott lenn, mélyen, belül egyfolytában fájna valami. Azt mondják ezek az emberek, ezek a messzirõl jött jó barátaink, hogy a magyaroknál a mosoly, meg az öröm sohasem teljes. Mintha szenvednénk, mintha szenvednének valamitõl. S valóban, a Nemzeti Konzultációs Kérdõívre adott válaszokból, Barátaim, egy szenvedõ ország képe bontakozott ki elõttünk. Mindenkinek más nyomja a szívét, és az egyik nem érti meg a másik baját. És éppen az okozza sok embernek a legnagyobb gondot, az a legnagyobb baja az embereknek, hogy az õ bajukat a másik mintha nem értené, sõt, nem is akarná megérteni. Ezért mindenki szenved valamitõl. Akinek rosszul megy a sora, attól, hogy úgy látja, néhányan érdemtelenül, az õ kárára szedték meg magukat, és most még nekik áll följebb. Sokan attól szenvednek, hogy a Kádár-korszakban jobban éltek, és titokban, vagy talán nyíltan is, de visszasírják azokat az idõket. Attól is sokan szenvednek, hogy bár õk tisztességesen és becsülettel dolgoztak, úgy érzik, csak azok jártak jól, akik jókor voltak jó helyen. A jobboldal attól szenved, mi magunk attól szenvedünk, hogy úgy érezzük, félbemaradt a rendszerváltás, és túl sok mindent örököltünk a diktatúrából. De a baloldal is szenved; szenved, mert úgy érzi, hogy az ország másik fele bûnösnek bélyegzi õt. És a fiatalok is szenvednek attól, hogy hiába a sok tanulás, a második-harmadik diploma, nincsenek kilátások, alig van munkahely és kérdéses a jövõ. Szinte mindannyian szenvedünk a bürokráciától, amely pokollá teszi az életünket, és ügyeink intézése egyre inkább kálváriára hasonlít. Sokan élnek a gyanúperrel, hogy a bürokrácia ma szövevényesebb és hatalmasabb, mint a diktatúra idején volt. Mindannyian szenvedünk, az egész ország szenved attól, hogy kettészakadt a magyar gazdaság. Az egyik része sikeres és valóban sikeres, ezek elsõsorban nagy nemzetközi vállalatok és néhány nagy milliárdos magyar cég. Ez örvendetes, de nem oldja meg azt a gondot, hogy Magyarországon négyszázezer munkanélküli van, hiszen a legtöbb embernek nem õk, hanem a kis- és középvállalkozók adnak munkát, akik meg attól szenvednek, hogy nekik nem jut hely a nap alatt. Nincs tisztességes verseny, nincs tisztességes kereskedelem, nincs egyenlõ elbánás. Hiába dolgoznak, úgy tûnik, a nagy hal szükségszerûen meg akarja s meg fogja enni a kis halat. Ez a másik része az országnak szenved, mert úgy érzi, napról napra a túlélésért küzd. Aztán, kedves Barátaim, a határon túliak, a határon túli magyarok szenvednek attól, hogy úgy érzik, hogy kitaszítja, ellöki magától õket az anyaország. A belmagyarok – akik itt élnek Budapesten – meg attól szenvednek, hogy úgy gondolják, hogy a határon túli magyarok ide akarnak jönni, és el akarják tõlük venni még azt a keveset is, ami van. Sokan szenvednek, tisztelt Hölgyeim és Uraim, a rengeteg adótól – különösen azok, akik szeretnének nyugodtan aludni. Sokan szenvednek azért, mert 2002-ben a jelenlegi kormánykoalícióra szavaztak, és azt látják, hogy az nem tartotta be az ígéreteket, és úgy érzik, cserbenhagyták õket. Akik pedig a polgári kormányt támogatták, azok is szenvednek, mert nekik meg az fáj, hogy nem sikerült folytatni. Képzeljék el, még maga a kormány is szenved attól, hogy mindent meg akar változtatni, mindenbe belekap, és így tulajdonképpen semmit sem tud megváltoztatni. Horribile dictu, még maga a miniszterelnök is szenved, kedves Barátaim, szenved attól, hogy nem lehet egyszerre kint és bent is egeret fogni, nem lehet valaki egyszerre király és jobbágy. Nem lehet valaki egyszerre Magyarországon a rendszerváltoztatás sikeres milliárdos üzletembere és egyúttal a baloldal vezetõje. És ez bizony szenvedést okoz, kedves Barátaim.
De azért beszéltem, tisztelt Hölgyeim és Uraim, az Önök válaszaiból kirajzolódó szenvedésrõl ilyen hosszan, mert én még arra is emlékszem, hogy a rendszerváltástól nem egyszerûen csak sokat vártunk, hanem arra is emlékszem, hogy örömmel vágtunk bele. Akkortájt – talán túlzásnak tûnik, de így volt – Magyarország határait szinte szétfeszítette a frissen felszabadult életöröm. Ez a gondatlan fölszabadultság, a jövõbe vetett felhõtlen remény és ennek következtében az õszinte egymás felé fordulást hozó bizalom, vagyis az életöröm fakult ki és foszlott szét az elmúlt tizenöt évben. Mintha elgurult volna valahová, mint egy gyerekjáték, amirõl az ember tudja, amirõl tudjuk, hogy itt van valahol a szobában, de mégsem találjuk. Persze mintha 1998 és 2002 között újra meg lett volna, újra mertünk örülni, mintha… mintha. De nem fogtuk elég erõsen, és ezért ismét elgurult a szoba egyik ismeretlen sarkába.
Kedves Barátaim, mintha egyre többen hinnénk azt, hogy szenvedni kötelezõ. Mintha egyre többen hinnék azt a magyarok közül, hogy nincs is más választásuk. Sõt, arról is gõzerõvel gyõzködnek bennünket, hogy örülnünk kell, mert másokhoz képest még mi szenvedünk a legkevesebbet, hiszen más országokban sokkal rosszabb. Kedves Barátaim, a Nemzeti Konzultáció értelme, igazi küldetése éppen az lett, hogy ki tudjuk mondani, nem kötelezõ szenvedni. Igenis tehetünk azért, hogy az elveszett életöröm visszatérjen hozzánk, ismét bekopogjon Magyarországra. Tehetünk azért, hogy felszabadultak, reménykedõk, egymással türelmesek és megértõk legyünk, s hogy ismét bizalommal fordulhassunk egymás felé. Ez lehetséges, kedves Barátaim!
Nos, szinte – ez derül ki a levelekbõl és a kérdõívekbõl –, szinte sokan mintha fogolynak éreznék magukat a saját hazájukban. Igaz, hogy valóban többet vártunk a rendszerváltoztatástól, azt is látjuk, hogy nem kaptuk meg, amit szerettünk volna, de mintha még mindig nagyon sokan nem akarnánk elfogadni, hogy amit vártunk, az nem teljesült. Elõször csak oldalba taszítottuk ezt a bizonyos kóla-automatát, aztán ütögetni kezdtük, aztán – jó magyar szokás szerint – már rugdostuk is. Kedves Barátaim, mégsem kaptuk meg tõle azt, amit akartunk. És mondjuk ki, hogy már nem is fogjuk megkapni. Nem véletlen, hogy ismét nõ Magyarországon azoknak a száma, akik elvágyódnak az országból. A fiatalok, érthetõ módon, külföldre vágyódnak, az idõsek, szintén érthetõ módon, a múltba vágynak vissza. Ma még mindannyian mást okolunk a magunk szenvedéséért, s a saját szempontjából Magyarországon szinte mindenkinek igaza is lehet. A csalódottságért és a keserûségért mindenki keresi a bûnöst, elsõsorban persze a múltban. És mindez, kedves Barátaim, bezár bennünket, bezár bennünket a tegnap szûk lehetõségei közé. A tegnap szûk lehetõségeivel bajlódunk, ahelyett, hogy új lehetõségeket próbálnánk teremteni a magunk számára. Magyarország egy olyan ország, mintha mindannyian a tegnapban élnénk. Az 1980-as, 1990-es éveken rágódunk. Barátaim, a tegnap vacak vitáit folytatjuk. A tegnap megoldásait foglaljuk törvénybe két évre, öt évre, tíz évre, ám ezzel valójában csak egyet érünk el: belebetonozzuk magunkat abba a múltba, ami nem teljesítette a reményeinket, és amibõl ki kellene lépnünk, amibõl ki kellene törnünk. A Nemzeti Konzultáció fõ üzenete az, hogy zárjuk le a tegnap vitáit, mert a tegnap vitáit nem lehet megnyerni. A rendszerváltoztatás korszakának vége. Betöltötte a hivatását, ne várjunk tõle többet. Megteremtette a szabadságot, megteremtette a piacgazdaságot, ennyi volt benne. Több a rendszerváltoztatásból nem jön ki. Azt is megtanultuk persze, hogy a rendszerváltoztatás, a szabadság nem oldja meg a mindennapi élet problémáit. Az igaz, hogy a szabadság még leginkább az emberhez méltó keret arra, hogy egy közösség megkeresse és megtalálhassa a megoldásokat a mindennapi bajaira. A szabadság valóban megfelelõ teret ad ahhoz, hogy egy közösség védelmet tudjon biztosítani a saját polgárainak. A szabadság teret ad, de önmaga nem hoz megoldásokat. És tizenöt év után ezt be kell látnunk. A rendszerváltoztatás egy eszköz volt. Megteremtette a szabadságot, de ennél többre nem volt hivatott. Nem tudott és ezután sem fog teremteni. Álljunk meg egy pillanatra, és mondjuk ki: átkozottul nehéz tizenöt év van mögöttünk. Eljutottunk a diktatúrából a demokráciába. Sokan hoztak nagy áldozatokat, hogy ez sikerülhessen. Sikerült. Ez a tizenöt év a miénk. Suvickoljuk ki, és tegyük be a vitrinbe, kedves Barátaim! Tegyük be a vitrinbe, és a múlt vitáit helyett forduljunk a holnap kérdései felé.
Elõször is a jövõ felé fordulunk, tegyük föl a kérdést, honnan is indultunk. Ugyebár egy jeltõl. Egy vallomásra készülõdõ miniszterelnöktõl, aki bevallotta, hogy a kommunista gazdaságpolitika megbukott. Az a politika adóssá tett bennünket. Ez volt a jel, amibõl mindenki megértette, hogy változtatni kell. Barátaim, a jel ismét itt van az orrunk elõtt, csak észre kell venni! Egy miniszterelnök újra vallomást tett. Bevallotta, hogy az ifjú kommunista gazdaságpolitika is megbukott. Ha így megy tovább, az euróhoz sohanapján fogunk csatlakozni. Bevallotta, hogy sokkal több pénz hiányzik, mint amit eddig beismertek. Bevallotta, hogy az adósságunk gyorsabban nõ, mint a kommunista gazdaságpolitika idején növekedett. Hiába, az ifjak gyorsabbak. Nos, kedves Barátaim, komoly lecke ez mindannyiunk számára. Bebizonyosodott, hogy demokráciában ugyanúgy tönkre lehet tenni egy országot, mint egy diktatúrában. A demokrácia nélkülözhetetlen feltétel, de önmagában kevés. Minden ismét arra figyelmeztet bennünket, hogy változás kell. Meg kell újulnunk. Itt az ideje, hogy kitörjünk a tegnapból, és betörjünk a holnapba. Nincs mitõl félni, mi, magyarok már sokszor bizonyítottunk. Magyarország sokszor bizonyította, hogy legény a talpán, ha változtatni kell. És most kell!
Kedves Barátaim, változtatni kell, különben baj lesz. De van valami, amirõl nem szoktunk beszélni. Arról, hogy változtatni is tudni kell. Elõször is egy változás során világossá kell tenni, hogy vannak hibák, amiket többször nem akarunk elkövetni. Elõször is be kell látnunk, hogy változtatni nem szabad erõszakosan. Nem szabad erõszakosan változtatni, mert az emberek nem hisznek a változtatás értelmében és lényegében, ha erõszakkal tukmálják rájuk a változást. És ha így van, akkor abból úgysem lesz semmi. Senki nem fogja a magáénak érezni, és ha nem érzi a magáénak, akkor még a legjobb szándékok is, mint tudjuk, zátonyra futnak. Másodszor, vannak olyan dolgok, amiken nem szabad változtatni, mert jók. A tizenharmadik havi nyugdíj például jó, ezért meg kell tartani. Sõt, a családi adókedvezményt – mint a kérdõívekbõl kiderült – szeretik az emberek. Hasznos és emberséges dolog, ezért a családi adókedvezményt is meg kell tartani. Az is helyes, hogy a fiatalok életén könnyítettünk, hivatásos hadsereg van, nincs sorkötelezettség, ezt is meg kell tartani. És – itt jön a lényeg, kedves Barátaim, vegyünk egy nagy levegõt! –, és ne féljünk kimondani, hogy bizony voltak dolgok, amik a Kádár-korszakban is jók voltak. Nem attól voltak jók, hogy diktatúra volt, hanem annak ellenére, kedves Barátaim. A biztonság az egyik legfontosabb dolog az életben. Márpedig a biztonság egyik föltétele, hogy ami jó, azt meg kell õrizni, függetlenül attól, hogy melyik történelmi korszakhoz vagy éppen melyik kormányzathoz kötõdött. És harmadszor – ez a változás tudományának harmadik nagy parancsa –, vannak dolgok, amelyen változtatni kell. És ha változtatni kell, akkor gyökeresen és mielõbb. Gyökeresen és mielõbb, mert ha nem változtatunk, tisztelt Hölgyeim és Uraim, akkor hazánk néhány éven belül csõdbe juthat. A csõd veszélye ma már valósággá vált. Még elkerülhetõ, de ehhez szükség lesz arra, hogy változtassunk, hogy megújuljunk. Józan, megfontolt, de mélyreható változásra van szükség, amely helyükre teszi a dolgokat. Ezért mondom, hogy ezeket a kérdéseket, a holnap kérdéseit, a változás kérdéseit kellene a közéletben megvitatnunk. Arról beszéljünk, hogyan tegyük helyükre a dolgokat. Hogyan teremtsünk rendet ott, ahol ma fejetlenség, zûrzavar és bizonytalanság van. Be kell fejezni a jó szándékú sületlenségek gazdaságpolitikáját. A jó szándék kevés, több kell, Barátaim! Az értelem!
Nos, min kell változtatnunk, kedves Barátaim, gyorsan, radikálisan és mélyrehatóan. Elõször is új gazdaság kell, amelynek eszköze a radikális adócsökkentés. Új állam kell, amelynek eszköze a radikális bürokráciacsökkentés. És új politika kell, amelynek eszköze a radikális politikuscsökkentés, kedves Barátaim! Ez a holnap, új gazdaság, új állam és új politika. Ez a holnap. Ezek tudják beteljesíteni a holnap lehetõségeit, azokat a reményeket, amelyeket mind a mai napig sokan még a rendszerváltozáson kérnek számon. Attól már hiába várjuk – forduljunk inkább a holnap felé. A változástól azt várhatjuk, kedves Barátaim, hogy újra helyükre kerülnek a dolgok. A szenvedésnek a múltban van a helye, az életörömnek a szívünkben, a tetterõnek a lelkünkben, a tekintetünknek pedig a holnapon van a helye. A szenvedés és a gyengeség a tegnap érzése. A holnap érzése az életöröm és a tetterõ. A rendszerváltás megteremtett egy új országot, de nem volt ereje új életet teremteni. Nekünk most az a feladatunk, hogy megteremtsük a holnap életét, amely örömteli és tetterõs. Új gazdaság, új állam, új politika a holnap életének alapjai.
De kedves Barátaim, jó, ha tudjuk, lehetséges, sõt, eddigi – mondjuk így – szakmai tapasztalatom alapján azt mondhatom, szinte bizonyos, hogy a tegnap harcolni fog. A tegnap harcolni fog, és újabb lakatokat szerel majd a holnap ajtajára. Sebaj! Kedves Barátaim, ha nem nyílik, törjük rá! Ez a dolgunk!
Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!
Kudlik Júlia: […] Tisztelettel arra kérek mindenkit, aki itt, a sátorban helyet foglal, hogy maradjon a helyén. Kint – értesüléseim szerint – több mint százezren vannak, ezért tisztelettel arra kérem az Elnök Urat, hogy a kintieket is köszöntse. Ehhez azonban azt kell kérnem Önöktõl, hogy tessenek itt maradni, lesz még egy meglepi. Köszönöm szépen.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Engedjék meg, hogy elõször is megköszönjem a türelmüket és a kitartásukat, amellyel itt kint végigkövették azokat az eseményeket, gondolatokat, amelyeket a sátorban mondtak el a fölszólalók. Arról beszéltünk itt ma délután, hogy Magyarország ismét világos jelet kapott: változásra van szükség. Ha nem változtatunk, rámehet az országunk, kedves Barátaim! Ezért változtatni kell. De most másképpen. Most okosabban, most fölkészültebben, most kitartóbban, mint ahogy legutóbb próbáltuk. Ezért a változásra fel kell készülnünk. A változásra nem lesz elegendõ két hét – mint legutóbb a választások két fordulója között volt. Hosszú hónapokon keresztül kell készülnünk, elsõsorban lelkileg kell fölkészülnünk, kedves Barátaim! Elõször a lélek, és utána a test kell, hogy fölkészüljön. És nem csak a magyar jobboldalnak kell fölkészülni a változásra, ugyanis nem pártváltozást akarunk. Nem egyszerûen kormányzati változást akarunk. Azt szeretnénk, ha az a bizalom, reménykedés, életöröm, bizalom, amivel a jövõ és egymás felé fordultunk a rendszerváltoztatás idején, ismét visszajöjjön Magyarországra. Egy tetterõs, életerõs, boldog, bizakodó, reménykedõ és együtt fölemelkedni képes nemzet legyünk ismét. Erre kell fölkészülnünk, ez a változás célja, ez a változás értelme. Mindenkit bele kell vonnunk, mindenkit meg kell hívnunk, mindenkit magunkhoz kell ölelnünk, aki hajlandó valamit tenni annak érdekében, hogy hazánk megváltozhasson.
Kedves Barátaim, jövõ héten vasárnap, október 23-án, úgy, ahogy mihozzánk illik, fejet hajtunk az ’56-os forradalom áldozatai és hõsei elõtt, mindenkit arra kérek, hogy jöjjenek/jöjjetek el a Mûegyetem elõtti térre, ahol a változás következõ lépését fogjuk majd megtenni, és ez így megy majd hétrõl hétre, egész addig, amíg el nem jön a változás pillanata. Köszönöm, hogy itt voltak!
Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!
2005. október 16.
