A négy éve tartó ukrán háborús veterán sorsok nemcsak a lövészárkok mélyén, hanem a rehabilitációs központok csendjében is íródnak. A sport mint kapaszkodó ebben a kilátástalan helyzetben válik a túlélés zálogává, hiszen a fizikai megpróbáltatások után a lélek újjáépítése a legnehezebb feladat. Amikor egy katona elveszíti a lábát vagy a karját, a világ hirtelen beszűkül, de a bajtársiasság és a közös edzések ereje képes áttörni a magány falait. Ezek az apák és fiúk nem rangokat vagy parancsokat követnek a pályán, hanem egymást segítik vissza az életbe, bizonyítva, hogy a rehabilitáció sikere nem a protézisek minőségén, hanem az akaraterejükön múlik. A sport itt már régen nem a gólokról vagy a pontokról szól, hanem arról a pillanatról, amikor a veterán rájön: a teste megváltozott, de a méltósága érintetlen maradt.
