A Hunan tartománybeli Saosanban látta meg a napvilágot, meglehetősen jómódú parasztcsaládban. A mandzsu dinasztia uralma alatt élő Kína akkoriban elmaradott ország volt, az európai nagyhatalmak játékszere. Mao a középiskolában ismerkedett meg az alkotmányos monarchiát hirdető reformeszmékkel és Szun Jat-szen forradalmi nacionalizmusával.
A császárság bukását hozó 1911. évi forradalom idején csatlakozott a Szun Jat-szen vezette Kuomintanghoz (Nemzeti Párt) és a forradalmi hadsereghez. 1918-ban tanítói oklevelet kapott, és a pekingi egyetem könyvtárában helyezkedett el.
Részt vett a diákmozgalmakban, s végül a marxizmus mellett kötelezte el magát. 1921-ben alapító tagja lett a Kínai Kommunista Pártnak (KKP), amely akkor együttműködött a Kuomintanggal. Szun Jat-szen 1925-ben bekövetkezett halála után Csang Kaj-sek került a Kuomintang élére, aki üldözni kezdte a kommunistákat.
Mao a következő években paraszti gerillaosztagok élén próbálta megvédeni a KKP vidéki bázisait, 1931-ben ő lett a délkelet-kínai Csianghsziben kikiáltott Kínai Tanácsköztársaság elnöke.
Csang 1934 októberében egymillió katonát küldött az egyre nagyobb sikereket elérő kommunisták ellen, s Mao meggyőzte társait, hogy ellenállás helyett vonuljanak vissza északra. A mintegy százezres sereg az egy évig tartó, 9600 kilométeres (hivatalosan 12 ezer kilométeres) "hosszú menetelés" végén elérte az északnyugati Senhszi tartományt, de számuk addigra 30 ezerre csökkent.
Mao itt írta fő műveit a forradalomról, s itt lett a KKP első számú vezetője, 1943-ban választották meg a titkárság és a politikai bizottság elnökévé. Amikor 1937-ben Japán megtámadta Kínát, az addigi ellenségek szövetségre léptek, és együtt harcoltak a hódítók ellen. A háború után azonban ismét fellángolt a polgárháború, amely 1949-ben a kommunisták győzelmével ért véget, a Kuomintang Tajvanra szorult vissza.
1949. október 1-jén Mao jelentette be a Kínai Népköztársaság kikiáltását, amelynek miniszterelnöke, 1954-ben elnöke lett. Sok segítséget kapott a Szovjetuniótól, amellyel a koreai háborúban is együttműködött.
Mao erőltetett és erőszakos módon kollektivizálta a mezőgazdaságot, az iparosítás érdekében megindította a népi kohók mozgalmát, de a kezdetleges körülmények között előállított vas nem sokat ért. A vidéki lakosság életkörülményei azonban érezhetően javultak, s Mao 1956-ban kiadta a jelszót: "Virágozzék minden virág!" Ez bizonyos mértékű szólásszabadságot jelentett, de a túl sok virág a párt vezető szerepének megkérdőjelezéséhez vezetett.
Mao az ellenvéleményeket elhallgattatta, milliókat kényszerítettek munka- és átnevelő táborokba. Kína elszigetelődött, Mao egyre kevésbé bízott szovjet szövetségeseiben, akikkel 1962-ben szakított.
A fejlődés felgyorsítása céljából 1958-ban hirdette meg a "nagy ugrást" Háromévi kemény munka, ezer év boldogság! jelszóval. A gabonatermelés fellendítése érdekében létrehozott népi kommunák és a rosszul előkészített monumentális ipari beruházások válságba sodorták a gazdaságot, káoszba a társadalmat, és a kínai történelem egyik legnagyobb, sokáig eltitkolt éhínségéhez vezettek, több mint húszmillió áldozattal.
A párton belül felerősödtek a nagy kormányost bíráló hangok. Mao 1959-ben lemondott az államfői posztról, és a továbbiakban a hadseregre támaszkodott, minden más szervezetben új burzsoá elemeket vélt felfedezni. 1964-ben jelent meg a gondolataiból összeállított vörös könyvecske, amelyet egymilliárd példányban terjesztettek, és minden kínai számára kötelező olvasmánynak számított.
Mao 1966-ban tért vissza a hatalom csúcsaira, amikor meghirdette a nagy proletár kulturális forradalmat. A hivatalos cél az volt, hogy megtisztítsák a társadalmat a burzsoá és reakciós elemektől, de az ideológiai boszorkányüldözéssel voltaképpen ellenfeleitől szabadult meg.
A közvetlen üldöztetés áldozatául 36 millióan estek, közülük másfél millióan meg is haltak, felbecsülhetetlen kulturális értékek semmisültek meg. A párt számos vezetője került átnevelő káderiskolákba, Liu Sao-csi államfő a börtönben halt meg.
A konszolidáció a hadsereg bevetésével csak akkor kezdődött meg, amikor Mao hatalmát már senki sem merte megkérdőjelezni. Mao kultusza tovább erősödött, de a Parkinson-kórban szenvedő politikus állapota súlyosbodott. Egyre nagyobb befolyásra tett szert a mérsékeltnek számító Csou En-laj és a többször félreállított, majd rehabilitált Teng Hsziao-ping.
Mao 1972-ben Richard Nixon amerikai elnökkel folytatott megbeszéléseket Pekingben, de a világpolitikai fordulatot jelentő találkozó után már visszavonultan élt. 1976. szeptember 9-én halt meg, bebalzsamozott teste Pekingben, a Tienanmen téren épült mauzóleumban látható. Az utódlási harcból Hua Kuo-feng került ki győztesen, a Mao felesége, az ultrabalos Csiang Csing vezette négyek bandáját letartóztatták, és a nagy kormányos bűneit az ő nyakukba varrták.
Mao Ce-tung, a modern Kína megalapítója a múlt század egyik legnagyobb hatású, ugyanakkor egyik legellentmondásosabban értékelt politikusa. Jelentős befolyást gyakorolt Kína és a világ sorsának alakulására, ugyanakkor voluntarista eszközei végzetes következményekkel jártak, nevéhez emberek tízmillióinak halála fűződik. A ma is érvényes pekingi álláspont szerint politikája 1957-ig helyes, ezután ellentmondásos és gyakran hibás volt, de összességében „70 százalékban igaza volt, és csak 30 százalékban tévedett". Egy 2013. évi felmérés szerint a kínaiak elsöprő többsége szintén úgy vélekedik, hogy Mao érdemei felülmúlják hibáit.
