Vidnyánszky Attila: Építeni akarunk, nem rombolni ész nélkül
Kissé ironikus, hogy egy végtelenül bezárt közeghez ragaszkodó emberek éppen tőlem féltik a nyitottság, a sokszínűség eltűnését – mondta a Demokratának Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója és a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) nemrégiben kinevezett kuratóriumi elnöke. Az intézmény szeptember 1-től alapítványi formában működik, a modellváltás pedig még a szokásosnál is nagyobb ellenállásba ütközött. A politikai erők irányította tüntetéssorozat miatt az oktatás még mindig nem kezdődhetett el.
– Bő egy héttel ezelőtt a Magyar Rektori Konferencia (MRK) és a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája (HÖOK) egyeztetést kezdeményezett a Színház- és Filmművészeti Egyetem helyzetéről. A meghívást az egyetem lemondási ideje alatt még hivatalban lévő rektora, Upor László és ön mint az intézményt fenntartó alapítvány kuratóriumának elnöke is elfogadta. Mi történt végül ezen a találkozón?
– Semmi. Az egyetem vezetői előző nap késő este lemondták a részvételt, így én sem mentem el. A színművészetit fenntartó alapítvány nevében egy jogász és Rátóti Zoltán színész, kuratóriumi tag tárgyalt az MRK és a HÖOK képviselőivel.
– Egyet előre, kettőt hátra?
– Mondhatjuk. Sőt, még ennél is rosszabb a helyzet. Erősen elgondolkodtató, mi miért történik. A Rektori Konferencia nagyon komoly intézmény, Magyarország összes felsőoktatási intézményének rektora a tagja. Ha az ő hívásukra sem hajlandó elmenni valaki tárgyalni, az sokat elmond a hozzáállásáról. A gőgről. Először a diákok, most a tanárok – egyre többen vannak kapitális szereptévesztésben. Pedig nagyon jó lenne végre közelíteni az álláspontokat, hiszen az oktatás közben meg áll, ami eleve törvénysértés.
– Ha mégis létrejött volna ez a beszélgetés, mit gondol, tényleg elkezdődhetett volna végre valamiféle közös gondolkodás a két fél között, vagy legalábbis kevésbé lenne ellenséges a hangulat?
– Én ebben bízom hónapok óta. Hogy mi lett volna, nem tudom, de talán a nagy hangzavarban szóhoz jutottam volna én is, a kuratórium többi tagja is, hogy a szakmai tervekről beszéljünk, egyeztessünk, arról a lehetőségről, amit a felsőoktatási modellváltással előálló rugalmasabb, korszerűbb intézményi struktúra magában hordoz. Amikor készültem erre az alkalomra, elkezdtem gyűjteni azokat a korábban megjelent kritikákat a színművészetivel kapcsolatban, amiket maguk az egyetem egykori diákjai fogalmaztak meg. És nagy meglepetésemre a Színház folyóirat 2001. májusi számában megjelent, Zacc a kávéban – Helyzetkép a Színművészetin című riportban, ezt bárki elolvashatja az interneten, igen tanulságos mondatokat találtam.
„Ha valaki rendet akar vágni ebben az iskolában, akkor mindent a nulláról kell kezdeni, mert a bűn beleivódott a falakba.” Ezt például Schilling Árpád mondta még hallgatókorában, és most ő ágál a leghangosabban minden változás ellen. Bodó Viktor, aki ma az egyetemet védi, őszintétlenségről, a változtatás lehetetlenségéről beszélt, arról, hogy ha nem történik valami, ötven évig minden marad a régiben.
A megszólalók leromlott infrastruktúráról, a diákok túlhajszolásáról, rossz tanítási módszerekről, súlyos mesterségbeli hiányosságokról beszéltek. Meg kellene kérdezni őket ma, hogy az elmúlt húsz év alatt bekövetkezett változásokkal elégedettek-e. Mert a helyzet lényegében változatlan, a háttérbeszélgetésekből, ahol őszinte megnyilvánulásokat hallok, ez derül ki, és magam is megtapasztaltam ezt. Van összehasonlítási alapom: a kilencvenes évek közepén a kijevi magyar osztályom három félévet végzett a színművészetin, egy évig laktam a Vas utcai kollégiumban. A fiam is ide járt, két tanárával, Marton Lászlóval és Hegedűs D. Gézával sokat beszélgettünk. Pár évvel ezelőtt tartottam kurzust is a színművészetin. Marton osztályában azért mondtam le kurzust, mert a diákok párhuzamosan három-négy produkción dolgoztak, nem lehetett megszervezni, hogy egy próbafolyamatban mindenki jelen legyen.
Ez a túlhajszoltság képtelenség és szakmaiatlan.
Marton egyetértett velem. Mindez talán elgondolkodtathatja azokat is, akik engem a fő ellenségnek, szörnyetegnek és minden rossz okozójának tekintenek.
– Ha mindenki tudta, hogy változtatni kell, miért nem tették meg?
– Mert a régi felállás egyszerűen nem ad módot a változásra. Ezért kellett ilyen erőteljesen lépni kívülről. Különben minden maradt volna továbbra is úgy, ahogyan a nyolcvanas években, sőt már az előtte való évtizedekben bebetonozódott.
– A szelídebb hangok ugyanakkor nem tagadták a változtatás szükségességét, azt viszont felrótták az egyetem modellváltását felügyelő Palkovics László innovációs és technológiai miniszternek, hogy túl hirtelen történt mindez, egyeztető tárgyalások és az átadás-átvétel „normális” lebonyolítása nélkül. Nem lett volna előremutatóbb hosszabb ideig egyezkedni?
– Az egyetem vezetői mintha nem akarnának emlékezni arra, hogy már 2014-ben, amikor Palkovics László még oktatási államtitkár volt, majd Balogh Zoltán minisztersége ideje alatt is többször szóba került a változás szükségessége és annak lehetséges módjai. Én magam, a Magyar Teátrumi Társaság vezetőjeként is nemegyszer beszéltem erről M. Tóth Géza korábbi rektorral, Hegedűs D. Géza osztályvezető tanárral, de szót váltottunk ezekről a problémákról Bagossy Lászlóval és az egyetem kancellárjával is. Ezeken az alkalmakon a kollégáimmal együtt folyamatosan jeleztük, hogy a dolgok nem mehetnek így tovább, muszáj nyitni, különben tovább konzerválódnak régi, évtizedes problémák. És
úgy nem lehet nyitni, ha egyre zártabb, szűkebb körből merítenek például tanárokat. Ha megnézzük az oktatók listáját a színművészetin, egészen döbbenetes, hogy az elmúlt öt-tíz évben egyre nagyobb, döntő súllyal lettek jelen a Katona József Színházhoz kötődők a tanári karban.
Maga a Katona igazgatója, Máté Gábor, aki negyedszázada az SZFE tanára, nyilatkozta, hogy „ez nem egészséges”. Igaza van. De kit terhel ezért a felelősség?
A teljes interjú IDE kattintva olvasható.
