Egy csalódott Tisza-szavazó vallomása: az Orbán–Trump csúcs és a kiábrándulás

Őszintén? Fáradt vagyok, már nagyon fáradt. Amikor tavasszal feltűnt, azt hittem, végre megtörténik. Végre valaki, aki nem Gyurcsány. Végre valaki, aki "belülről" jön, aki ismeri őket, aki bátor. Valaki, aki nem fél. Annyira, de annyira akartam a változást, hogy kész voltam nem észrevenni a vészjeleket.

Már az elején, a családi hangfelvételnél éreznem kellett volna. A józan ész akkor is azt súgta, hogy milyen ember az, aki a saját feleségét, a gyermekei anyját használja fel csaliként egy politikai játszmában? Hazudtam magamnak. Azt mondtam, „a cél szentesíti az eszközt”, „a korrupt rendszer ellen kellenek a rendkívüli lépések”.

Pedig én a gyerekeimet tisztességre nevelem. Arra tanítom őket, hogy mindig lesznek irigy, gátlástalan emberek, akik bármire képesek a céljaikért, de nekünk ez nem pálya. Azt tanítom nekik, hogy a jellem és a hűség a legfontosabb. És közben... közben legyintettem, mert annyira akartam a változást.

Aztán jöttek a további repedések. A 200 ezres adatvédelmi katasztrófa. Rábíztam az adataimat, ő pedig elvesztette. Majd bocsánatkérés helyett jött az abszurd, pofátlan hazugság az „orosz hekkerekről”. Aztán kiderült a belső levelezésből, hogy tudtak a veszélyről, hogy félkész volt az app, de a Vezér erőltette. És egyetlen szóval sem figyelmeztetett minket, a 200 ezer áldozatot.

Látom, hogy Brüsszelben, ahová mi küldtük, pontosan ugyanazt teszi, ami ellen itthon állítólag küzd, fegyelmezetten megszavazták a háborús finanszírozást, a migrációs paktumot és azokat a gender-határozatokat, amelyek a józan ésszel ellentétesek.

És akkor eljött ez a hét. Elmentem az országjárásra, itt volt Bátonyterenyén, sokat dolgoztunk és vártuk Pétert. Vártuk, készültünk. És én ott álltam, pár méterre tőle, és valami megváltozott. Láttam rajta, hogy álarcot visel. Hogy valójában máshol akar lenni. A kamerának adta a jobb arcát, de közben simán félrelökött egy idős asszonyt, aki csak egy képet akart. Az egész egy erőltetett színdarabra emlékeztetett. És amikor beszélni kezdett... Istenem... ugyanazok a számtalanszor hallott, primitív panelek. A „diktatúra”, a „lopás”, a „hazaárulás”. Pontosan azok a mondatok, amiket mi, elégedetlenek, annyira hallani akarunk. De már nem volt benne erő. Csak düh és sértettség.

Aztán este hazamentem, és bekapcsoltam a tévét. És megláttam a másik valóságot.

Orbán Viktor Washingtonban, a Fehér Házban. A Blair House-ban száll meg. A világ legerősebb emberével, Donald Trumppal tárgyal. Két komoly, vérprofi államférfi a világ sorsáról, a békéről, a szankciók eltörléséről, a magyar családok rezsijéről, 10 új atomreaktorról. Trump „bajtársnak” nevezi, elismeri, hogy a migrációban neki volt igaza. A világ erre figyel.

És abban a pillanatban összeomlott bennem valami. A kontraszt katasztrofális volt.

Az egyik oldalon egy államférfi, aki a globális sakktáblán küzd a nemzetéért. A másikon egy sértett gyermek a bátonyterenyei homokozóban, aki dühösen ismételgeti a paneleit, mert a sikeresebb feleség árnyékából kilépve bosszút akar állni.

Rájöttem, hogy ez az egész nem a "hazáról" szól. Ez róla szól. Az ő személyes bosszújáról.

És akkor mit tegyek? A Fideszt továbbra sem szeretem. A DK-tól undorodom. De rájöttem, hogy a sértettségemre és a gyűlöletemre nem építhetek jövőt. Rájöttem, hogy eszközzé váltam egy gátlástalan, nárcisztikus ember játszmájában. És ez az árulás. Nem az, amit ő kiabál a színpadról, hanem az, amit én követek el saját magam ellen. Hogy a változásért cserébe feláldozom a józan eszemet és az erkölcsi iránytűmet.

Aki valóban egy jobb, tisztességesebb országot akar, az nem adhatja a szavazatát egy olyan emberre, akinek a jelleme romlott. Aki a Tiszára szavaz, éppen arra mond igent, ami ellen küzdünk, az elvtelenségre, a gátlástalanságra és az árulásra.

Túlléptem a sértettségemen. Rájöttem, hogy aki valóban jobb országot akar, az messze elkerüli ezt az utat. Én biztos, hogy nem fogok a tiszára szavazni.