Erdei Zsolt: Soha nem adtam volna föl, én inkább belepusztulok

Az érzés hat át, az, hogy benn vagyok egy olyan helyen, olyan szorítóban, ahol tulajdonképpen az életem nagy részét leéltem. Ami meghatározta az egész múltamat, meghatározza a jelenemet és meg fogja határozni a jövőmet. Ez a hely mindig a szívemben lesz. Amikor belépek előjönnek a mérkőzések, egy-egy pillanat.

Igazából annak van izgalomra oka, aki nem teljesít az edzésen megfelelő módon. Mert „elkummantja”, ha lehet így fogalmazni, ha nem figyel az edző akkor nem üti a zsákot vagy kevesebb elánt tesz bele, nem olyan szenvedéllyel csinálja. Én világ életemben arról voltam híres, hogy hihetetlen szenvedéllyel többet csináltam, mint amit az edzőim kiszabtak. Engem úgy kellett „lelőni”, kizavarni az edzőteremből. Mikor azt mondták, hogy pihenőnap van én akkor sem tudtam parancsolni magamnak. Parancsoltam volna, de nekem az lett volna szenvedés, ha én nem mehetek le az edzésre és nem izzadhatok vért és nem nyírom ki magamat. Volt olyan, akkor már profi voltam, erre határozottan emlékszem, köredzések voltak és azok kőkemények. Három percen keresztül egyik súlytól a másikig rohanni, medicinlabda és a többi. Egy perces pihenőkkel ezt ismételgettem, 15-20 alkalommal, nem tudom hányszor. Nagyon benne voltunk, rám mindig jellemző volt az, hogy másokat is nagyon tudtam húzni magammal. Nem csak azért mert én úgy csináltam, hanem mikor láttam, hogy lankad ment a „Gyerünk szedd össze magad!” ütöttem-vágtam idézőjelesen őket. Az edzés vége felé tartottunk, utolsó kör volt és akkor mondom az edzőnek - nagyjából 220 volt a pulzusom, de lehet csak 200 – „ Csak ennyi volt” vigyorogtam, a szívem majd kiugrott a helyéről. „Na jól van akkor csinálj még egy menetet!” és aztán ez így ment újra „Na mi van, ez nem volt semmi!” és aztán megcsináltam még egy kört és addig csináltam, hogy az edző adta fel. Én soha nem adtam volna föl, én inkább ott belepusztulok.