A punk Petőfi

Ha hiszi a nyájas olvasó, ha nem, sokkal korábban olvastam annak idején a János vitézt, mint tantervileg kellett volna. A helység kalapácsáról és Az apostolról csak azért nem mondhatok hasonlót, mert azokat nem tanultuk. Nekem megvoltak ugyan kiskamaszkorom hajnalán, ám senkit nem érdekeltek az iskolában. Nagyon szerettem mindegyiket. Szépek voltak, okosak. Vittek magukkal, rengeteget tanultam belőlük.

Hogy miről jutott eszembe mindez? Arról, hogy megnéztem a Petőfi Irodalmi Múzeum állandó kiállítását Petőfi Sándorról. Kétszer egymás után. Összesítésben háromnál tartok. Múlt hét végén azzal mentünk a PIM-be, hogy elfogyasszuk a lassacskán már záró Írói fogásokat – az is rendben volt egyébként –, és ennek okán keresztül kellett mennünk Petőfin. Sok idő híján a kevés is elég volt, hogy újfent rácsodálkozzam: milyen igényesen és kreatívan rakták őt össze az összerakók. Színesen és érdekfeszítően. Nem először vontam le ezt a következtetést, egy-két éve egyszer már volt hasonló tapasztalásom. Érdekes: az most nem is jut eszembe, milyen időszakiból kifolyólag jártunk ott akkor, Petőfire ellenben emlékeztem. Ezúttal lelkesedésemből adódóan nem hagytam, hogy lanyhuljanak a benyomások, haladéktalanul rádupláztam.

Egykori olvasmányélményeimre támaszkodó bevezetőmet az indokolja, hogy a kiállítás elején ilyesmi is említtetik: manapság nem szokás mélyebben ismerni a műveket. Van emellett egy Weöres-idézet is a hetvenes évekből, amely szerint Petőfi Sándor szobrai eltakarják az igazi Petőfi Sándort. Bizonyára így van. Azért is gondolhatom ezt, mert a mi viszonyunk – a költőé és az enyém – is csak veszített személyességéből és intenzitásából, mialatt elvégeztem iskoláimat, és ő közben végig ott kísértett mindenhol.

A PIM-kiállítás nagy erénye éppen az, hogy sikeresen próbálja kiszabadítani a legendás költő törékeny alakjára szabott óriás kabát alól az embert. Amennyire és amennyiben ez – ha jól számoltam – öt kisebbfajta terem segítségével megcselekedhető. Közben felmerül az is: hogyan lehet megmutatni az irodalmat? Nyilván nem hagyhatók ki az alapvető életrajzi elemek, a fő művekből származó idézeteket is muszáj a falra írni, és mivel haladunk a korral, elhelyezhető néhány fejhallgató, hadd mondják a verseket a fülünkbe ismert színművészek. Ám ez így még kevés ahhoz, hogy egy kiállítás izgalmas és érvényes legyen napjainkban. Hogy megérintsen bennünket alaposan.

Régóta állítom, írtam is: Petőfi Sándor punk volt. Végtelenül érzékeny, izgága, szupertehetséges, hiperintelligens lázadó, aki semmit nem bírt elviselni, ami nem látszott tisztának, egyenesnek. Ezenközben maga is átlépte olykor a makulátlan tisztesség határait: Kossuth Lajos nem a közvéleménynek szánt levelében azt írta róla jóval a forradalom és a szabadságharc után, hogy költőként óriás volt ugyan, ám emberként kiállhatatlanul gyarló.

A PIM termeiből a gyarlóságra utaló jelek sem hiányoznak, de leginkább a mindig-mindig szárnyalni akaró, gyakran mégis megbiccenő szellem van ott. A sikerekkel, a buktatókkal, a korral, a körülményekkel, a rajongással, az értetlenséggel. A rengeteg szeretettel, frissességgel, örömmel, csalódással, a vágyakozással a szeretetre, az elismerésre és nemcsak önmaga, hanem a nemzet és a világ megváltására is.

A valóságos Petőfi Sándorról többet mondanak összegyűjtött kihágásai, mint legismertebb művei. Az, ahogyan sem az iskolákban, sem munkahelyein, sem katonaként nem bírta a korlátokat. Tizenhét évesen szuronyt dobott társára, mert az elfújta a gyertyát, miközben olvasott. A szabadságharc katonájaként elküldte a fenébe a hadügyminiszter helyettesét, aki leteremtette, amikor kihajtott inggallérral jelent meg előtte. A Pesti Divatlap segédszerkesztőjeként önmaga és az olvasók mulattatására sajtóhibákat szórt el a szövegekben: a nancyi püspök hárommillió frakkos hagyatékát helyre is kellett igazítani. Ha úgy tartotta kedve, kifigurázta társait is, létezni sem bírt bohóckodás, irónia, paródia nélkül.

Viharos sebességgel élt, miközben mennyi minden fájt neki rettenetesen. Nem csak azután, hogy a választásokon elbukott képviselőjelöltként. Már 1848. március 15-e és az utána következő események előtt is nemegyszer úgy érezte, hogy ostoba a világ, és a politikát nem az igazság, inkább ez az ostobaság emeli fel. Összes verseinek előszavában így írt: „Aztán e szaggatottság nem is egészen az én hibám, hanem a századé. Minden nemzet, minden család, sőt minden ember meghasonlott önmagával.”

Azzal is mindig érdekes eljátszani, hogy mi lett volna vele, ha nem vész el Segesvár alatt 1849 nyarán. A kiállítás eljut odáig is, hogy mi lenne vele ma. Álljon itt három válasz ezek közül. József Attila-díjas lenne. Úgynevezett publikációs problémái lennének. Végül: ha élne, már rég belehalt volna. Olyan szerencsére nincs, hogy – tegyük fel, de meg semmiképp se engedjük – összevissza szlemmelgetne nagygyűléseken. Egyéb se hiányozna tényleg. Hiszen mondom, hogy Petőfi Sándor igazi punk volt!