Holnap lenne kilencven éves Lantos Mihály olimpiai bajnok labdarúgó, a legendás Aranycsapat hátvédje. Liendenmayer Mihály néven született Kőbányán. Már tizenkét évesen a MÁVAG csapatának igazolt játékosa volt, pályafutását 1944-től a BVSC-ben folytatta. Hidegkuti Nándor mellett 1947-től ő is az MTK, illetve a jogutód klubok, a Textiles, a Bp. Bástya és a Bp. Vörös Lobogó csapatának meghatározó játékosa lett.
Bár a balhátvéd posztján játszott, mindkét lábával jól rúgott, kiválóan fejelt, és jól időzített keresztezéseivel gyakran kisegítette társait is. A kék-fehér csapat tagjaként három bajnokságot (1951, 1953 és 1958), továbbá hat ezüstöt és egy bronzot, egy Magyar Kupát és egy Közép-Európai Kupát nyert. Összesen 290 bajnoki mérkőzésen szerepelt és 38 gólt lőtt.
A hálót szaggató szabadrúgásairól is híres balhátvéd az Aranycsapatnak is biztos tagja volt. A válogatott címeres mezét 1949-től 53 alkalommal öltötte magára, és öt gól lőtt a nemzeti tizenegyben. Nem volt olyan „sztár”, mint például Puskás vagy Kocsis, de fontos szerepet töltött be az Aranycsapat gépezetében. Gyakran indult előre, egészen az ellenfél térfelének a közepéig, hogy részt vegyen a támadásokban, s mivel az ellenfél védői nem igazán tudtak mit kezdeni az előrehúzódó hátvéddel, játéka zavart keltett. A védelemben is mindig megbízható volt, mintaszerűen keresztezett, előzte meg támadóját.
Az 1952-es helsinki olimpián az aranyérmet nyert válogatott erősségének számított, csakúgy, mint 1953-ban az évszázad mérkőzésének tartott, 6:3-as győzelemmel zárult londoni magyar-angol meccsen. Játszott az egy évvel későbbi budapesti visszavágón is, amikor Puskásék 7:1-re verték az angolokat. Szabadrúgásból ő is betalált Merrick hálójába, ezzel szerezte meg a vezetést, miközben sikeresen semlegesítette az angolok legnagyobb csillagát, Stanley Matthewst. Részese volt az 1954-es - mindenki által kudarcként megélt - világbajnoki ezüstéremnek is. A berni döntőben az általa kifejelt labdára csapott le Rahn, a nyugatnémet csatár, és szerezte meg a győztes gólt, de a vereség nem rajta múlott.
A csapattársai által Misának, Miskának becézett labdarúgó 1956-ban játszott utoljára a válogatottban, góllal búcsúzott Portugália ellen. Az aktív játékot 1962-ben az ismét MTK nevet viselő klubjában fejezte be. A labdarúgással ezután sem szakított, 1965 és 1967 között az Olympiakosz Pireusznál dolgozott egykori edzőjével, Bukovi Mártonnal, és a görög csapattal az első és második évben bajnokságot nyertek. Görögországból hazatérve a Komlói Bányász (1967-1977), 1980-ig a Videoton, majd korai haláláig a ZTE csapatának edzője volt. Trénerként 272 NB I-es mérkőzésen ült a kispadon, legnagyobb sikerét a Komlói Bányász csapatával érte el, a Magyar Népköztársasági Kupa döntőjéig jutottak.
Sportpályafutása elismeréseként 1949-ben a Magyar Köztársasági Sportérdemérem ezüst fokozatát, 1951-ben a Magyar Népköztársaság kiváló sportolója címet, 1953-ban Munka érdemrendet, 1954-ben a Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója címet, 1989-ben FIFA emlékplakettet vehetett át. 2010-ben a FourFourTwo labdarúgó magazin minden idők 48. legjobb magyar labdarúgójának rangsorolta.
Lantos Mihály 1989. december 31-én szívbetegség következtében hunyt el. Az MTK Csömöri úti sporttelepe 2009 óta a Lantos Mihály Sportcentrum nevet viseli, s az ő portréja is látható az Aranycsapatnak emléket állító Taurus mozdony oldalán, amelyet 2011. november 25-én - a londoni 6:3-as győzelem évfordulóján - avatott fel a MÁV.
